* Győrffy Ákos, Táj
Wednesday, February 1, 2012
Lehet-e, hogy valaki inkább már táj. *
Ragyogó, fagyos téli napok ezek. Szinte minden nap végigjárom a jól ismert ösvényt az erdőben, s ha lehet, hogy valaki inkább már táj, akkor én ez a csendes ösvény vagyok. Túlságosan is csendes, ha engem kérdezel, de néha arra gondolok: áldott a csend ideje, s ha mást nem is, annyit lassan tán megtanulok belőle, hogy ne féljek semmitől. Szombat hajnalban, épp csak annyira volt még világos, hogy elvált egymástól a valami és a semmi, láttam két tétovázó őzikét az udvarunkon, az almafa mellett. Titokban azóta is visszavárom őket, de tudom, nem fognak többé jönni. Kettészakadt történeteim nálam maradt részét azért megőrzöm, egyszer talán még jók lesznek valamire.
* Győrffy Ákos, Táj
* Győrffy Ákos, Táj
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
21 comments:
Nagyon hasonlit a stilusotok!Szep idezet!Meg a kepek!
Csak a cím idézet, egy verssor, és az tényleg szép. :)
Márta, épp Irihez hasonlóan gondolkodtam pont ezen, de a közepén tudtam, ezt Te írtad :)
A 2 őzikét várnám én is...s, igen a vágyban, amivel várunk egy pillanatra megpillantott csodás dolgot, már akkor érezzük, h ennyi adatott nem több...:) s ez annyira szép is, meg szomorú is, de inkább csak szép és jó, h legalább láttuk, átéltük, nem?! :)
p.s. ma többx is bekukkantottam, mert vhogy vártam és vártam ...:)
annyira jó olvasni téged, Márta!
hosszú-hosszú idő óta olvaslak, és ismeretségünk okán merem elmondani legféltettebb, legbensőbb gondolataimat Neked:)
szeretem, hogy határtalan stabilitást éreztet minden írásod: mert minden írásod mindig ugyanolyan,
mikor elolvasom az aktuális néhány szavadat, mintha csak ülnénk félhomályos szobában , és néha továbbfűznéd mondandódat, néha szólalva csak,
talán ilyesmit érezhetnek legtöbben (nem tudom), én ezért jövök, mert itt kisiklok a mindennapok fergetegéből, és lecsillapodva ülök itt...
de...
annyira félelmetesen végtelen szomorúság is fog el...mint csendes betegszobában...
kedvem lenne odaszaladni hozzád, és felnevetni, és addig nevetni, amíg velem nevetsz, és a könnyed is kicsordulva nem tudnád abbahagyni...
de aztán csendben tudomásul veszem, hogy az áhítatod nem lehet megzavarni, és hogy nagyon
nagyon
nagyon távol vagyok Tőled
Hajnalka: nekem sem tűnik szomorúnak, sőt inkább hihetetlennek, hogy ez megtörtént, talán jobb is, ha némelyik csoda olyan megismételhetetlen és egyedi marad, mint amilyen az ember maga.:)
Lillácska: köszönöm. :)
Drága Katalin: a végtelen szomorúság meg a csendes betegszoba...ha így érzed, akkor biztosan így van, és akkor nagyon meg kell gondoljam, nem lenne-e jobb tulajdonképpen semmit sem írni, ha csak így sikerül, ilyen hatásúra - mert ha nem az jön át, hogy mennyire szeretem az életemet annak ellenére, hogy nem akarnak jönni az őzikék, akkor máskor inkább jobban meggondolom a szavaimat. Nem akarom, hogy bárki miattam szomorú legyen. :)
Márta!
Nehogy nekem letedd a virtuális tolladat!!!
Katalin sztem azt érzi ki az írásaidból, amit...
...vki cukrostakonyszerűen (bocs) fogalmaz és áradozik mindenről mindig (de közben lehet pont utálja az egészet, az egész életét, épp amiben van, de mégis kifele mást mutat),
más meg kicsit irodalmibb vénával megáldott, mint Te is!... aztán ha vmi nagy csodáról, vagy netán kisebbről is ír, vagy pl.csak 1xrű eseményt az életéből ragad ki akkor is vmi felettébb magasabb "polcra" rakja a szavait, a stílusa nem 7köznapi, netán emelkedett, netán komoly(abb)nak/szomorúnak? tűnik, ám nem is tom hogy fogalmazzam már meg,
lényeg, hogy én nem egy depressziós Mártára gondolok soha, ha éppenséggel szomorúbb, meghatóbb dologról is írsz!...
Tehát le ne tedd azt a tollat és a lelkesedésed szerényen, de meglegyen a blogírás felé, légyszi, légyszi!!!
Ölel,
Hajni
gondoltam, hogy nem tudom szépen cirkalmazni baltával kimetszett gondolataimat, és úgy érzem, felsértettem csipkelehelleted...
annyira bánom
és könyörgök, nehogy ritkábban írj
inkább én csukom el a klaviaturám, (csak mindig hamarabb beszélek, és aztán gondolkodok)
az én szomorúságomnak NEM vagy oka, és kérlek, ne bánd, ha buta szavaimmal nem sikerült azt elmondanom, amit próbáltam
bocsánatot kérek
Katalin, nekem meg lehet mondani bármit, sőt, köszönöm is, amit írtál, nem is tudom, hogy mondjam el, mennyire nem bántódtam meg, hiszen nincs is miért, kevés ember annyira bátor, hogy leírja az igazi gondolatait, és én ezt köszönöm, de tényleg, meg is szívlelem minden szavadat. Sokat jelent nekem, amit gondoltok. :)
Hajni, a napokban lesz öt éves a blogom, és szó sincs róla, hogy ne írjam tovább, ritkán vagy gyakrabban, jól vagy rosszul, nagy öröm ez nekem, nem ígérek még öt évet, de valamennyit még igen...
Mindig eszembejut és most megkérdezem: azok a fotók,amiken te vagy...hogyan csinálod? beállítod időzitőre a fényképezőt?Olyan jó ,mert így látlak ,látunk téged is!
Nálunk sajnos nincsen hó, pedig kellene,mert kiszárad a fagytól minden....
Igen!Ez az,amit én is érzek,hogy "irodalmi véna". Ez megadatott neked.♥
Ezt a padonülős képet például Anna fotózta. Általában a családom készít rólam képeket.
Itt sem havazik már, de a nagy hideg miatt megmarad a már meglévő hó, annyira nagyon szeretem...
Örülök! ....:) 5 év? nahát..:)
dejóóóó
és még annyi mondanék, h Annának is jó kis fotós vénája van :D nagyon is!
Kissé háborgó lélekkel keltem,de erre a bejegyzésre, olyan nyugalom jött rám, mint amikor a mezőre télen kiviszem a kutyám, és a hatalmas fehér síkság, olyan békét, olyan tisztánlátást, olyan szabadságot ad, amit nem hogy megzavarna két őzike, hanem a képet tökéletesítené, mint ahogy írtad.
Nem volt nehéz beleképzelnem magam a helyedbe!Becsukott szemmel, látom, amit látsz! Köszönöm, ez ma jókor jött!!!!:))
Régóta olvasom az írásaid, köszönöm, hogy vagy nekünk! Egy-két bejegyzésedhez többször is visszanézek, ez a mostani egészen biztos, hogy ilyen lesz. Nehéz szavakban megfogalmazni, mennyire megérintett.
Kedves Márta, nagyon átérzem, amit írsz, sosem a szomorúság az, ami elfog soraidat olvasva.
Kicsit talán irigyellek is ezekért a hajnali félórákért, sokszor élek át hasonlóan szépeket, amit te le is írsz.
"Szívem csendben az Úrra figyel, ki segít...szívem csendben az Úrra figyel."- van egy ilyen énekünk, amit szépen, fokozatosan elcsendesedve éneklünk, amikor száznál is többen vagyunk.
Amit Márta érez, amikor ír, én tiszteletben tarva meghagyom számára- mintegy a történet másik felét-,( vagyis nem firtatom, persze, fontos, így ismeretlenül is,hogy jól legyen, boldogan), és közben ajándék, amit számomra hoznak e sorok.Örömmel köszönöm...amikor elcsendesedek, és odagigyelek....
Csatlakozom a bejegyzéseket naponta várók sorába.
:) Júlia
"...ha lehet, hogy valaki inkább már táj, akkor én ez a csendes ösvény vagyok. "
(muszáj volt újra leirni:)
gyönyörűek a gondolataid és a képeid... (nemesek!s ha szomorúak is olykor, szomorúságukban is felemelőek)
Kedvesek,
nem olvastam végig minden szót, lehet, hogy már írták: a betegszoba-hangulatot nem a szavaid hozzák, Márta, hanem az a sajnálatos tény, hogy a nálad tapasztalható csöndes áhítat (azaz: lelki készség az Isten iránti tisztelet kifejezésére és a neki tetsző cselekvésekre) ritkán tapasztalható meg a világban, s ha igen, akkor nem a mindennapokban, hanem a végletes helyzetekben: születéskor, halálkor, betegszobában vagy templomban. A távolságérzet forrása pedig nem a te távolságod mitőlünk, hanem az Isten jelenléte által kitágított tér és idő érzékelésének csodája, amiért olyan hálásak vagyunk neked. :-)
A mindennapok szépségére, a jóra, az egyszerűségre való érzékenység finom megfogalmazása, ami többek között nálad jelen van. Hogy ki mit lát benne, mi a közlő és a befogadó kapcsolata, ki mit érez, ki mit olvas ki, mire asszociál a soraidból,hogy ez mennyire más is lehet egyénenként, az pedig természetes.A saját élményektől, hangulattól, egyéniségtől... függ.
Én a békéért, a nyugalomért, a kiegyensúlyozottágért, a finoman, érzékenyen megfogalmazott élményekért jövök ide. Azokért, melyek ugyanúgy jelen vannak a mi zaklatott mindennapjainkban,és jó felismerni őket nálad is.
Szeretek itt lenni!
Márta, hát annyira egy boldogító blog ez. Pontosan, ahogy Eszter iszonyú pontosan megfogalmazta, írta, a csöndes áhitat... hihetetlen kincs.
(és ezek a szavak, hogy amikor elválik egymástól a semmi és a valami, meg a történetek nálad maradt része, és a többi, jaj, hát hogy vagy képes ilyen kis csodás üveggolyókat kerekíteni, gurítani? Szinte mindig ezt a csöndes, erős ujjongást váltod ki belőlem!
:)
Nagyon köszönöm.
(Ennyi kedvességre se többet, se kevesebbet nem lehet mondani.)
Post a Comment