Ma reggel is

szép az ég, magához emeli a lesütött szemeket.
Ahogy a régi-új Ige is, amit a napokban hallgatok, énekelek hajnali imádság gyanánt, felemel. Csakis én tudom, milyen nagy szükségem van erre.
Egy kis ideig talán nem fogok tudni - talán nem fogok akarni tudni- ide írni, kisebbfajta jóféle kalandra készülök ugyanis, viszont... Említettem már? Mert ha nem, akkor most mondom, mennyire fontos nekem, hogy vagytok néhányan szerte a világon, akiknek számítok egy kicsit - tudom-tudom, embertől nem várható el, hogy nagyon és hogy örökké, de nagy köszönettel vagyok minden jó szóért, képeslapért, mindenért. Majd jövök.
(And in the meantime, don't be a stranger.)

Ha kedd, akkor...

felkiáltással előkotortam tegnap a fiók mélyéről azt a tíz eurós virágutalványt, amit még Bärbel küldött ajándékba, mert feltétlenül szerettem volna, hogy ezen a kedden, mikor Anna születésnapja is van, igazán szép csokor virág legyen az asztalon. Beautózván a városba, a virágüzlet utcájának keresése során becsülettel oda is-vissza is eltévedvén, két egyszerücske gondolattal lettem gazdagabb: legalább olyan boldog vagyok egy virágkertészetben, mint amilyen a könyvesboltokban szoktam volt lenni, s hogy hiába annyira drága, a virág mégis ingyenes: mindig azé, aki éppen gyönyörködik benne. Ez utóbbit, közvetlenül a vasárnapi  "A játék fontosabb, mint a játékos." mondat után úgy írtam be a Hemingway-füzetembe, hogy: "Az is gazdagít, ami nem lehet az enyém (az a sok-sok virág, ó, amit nem hozhattam haza...)".
(A házifeladat marad ugyanaz - egyrészt hosszú darab, másrészt olyan ügyes vagyok, hogy a tanárnő szeretné újból hallani, a nagy művészeket is vissza szokták tapsolni, nem? - s legalább lesz időm azt is kigondolni, hogyan oldható fel a nem túl hosszú ujjaim s az egyszerre megszólaltatandó, egymástól távoli billentyűk közötti egész biztosan nem feloldhatatlan ellentét...)

Egy leárazott,

kicsit gyűrött, zsebben is elférő fekete határidőnaplót kaptam ajándékba anyáknapjára, már ezért is kedves, minden napra pont két sornyit lehet bejegyezni, - de azért is kedves, mert van abban valami mélységesen vigasztaló, hogy év közepén is érdemes elkezdeni naplót írni, sőt, engedtessék meg nekem még abban is hinni, hogy az év utolsó napján is érdemes lenne. Miután eldöntöttem, hogy a Hemingway-féle napi szép, jó és igaz mondataimat fogom rendszeresen oda feljegyezni, majd' egy hétig nem írtam semmit, nem jutván eszembe semmi szép, jó és igaz - ezért visszatérve a szerénység otthonos útjaira, csak azt írom majd, ami igaz és ami van. Tegnapra például utólag ezt: Szeretném, ha legalább levegőnek néznének. Tegnapelőttre pedig ezt: "De én megígértem Zukinak, hogy olyan széppé teszem az életét, amennyire csak tudom..."(Sára, a lelkiismeretfurdalástól kicsit zokogva, miután mérgesen rákiabált a lassan megrögzötten s mind messzebre szökdöső nyuszikájára).
 

Elajándékozom,

amennyire csak szégyenlősségem engedi, szomszédnak, ismerősnek, a kis csokrokba kötött fehér orgonákat, még mielőtt egy szempillantás alatt elnyílna itt nekem az egész. Tegnap kimentem a kertbe, néztem, hogy még most is, ebben a nyáron inneni-tavaszon túli átmeneti állapotban is mennyi színes, csokorba való virág nyílik - szabadon, ingyen, pazarlóan, mintha nem létezne tegnap, holnap és hervadás. Talán ezért szeretik annyira a magamfajta könnyen elkeseredő lányok a virágokat...nem tudom, mindenesetre nagyon sok magot szórok mindenfelé, sok szép nyári bokrétában reménykedem.
(S hogy ne maradjon reménykedésem nyomtalan, keddenként, mikor zongorázni is járok, megpróbálom rendszeresen - jaj, csak úgy ne járjak, mint az angol blogommal! - bekörmölni ide a házifeladataimat, egy-egy csokor ami-éppen-van-virág társaságában. Már épp elég régóta blogolok ahhoz, hogy végre nekem is legyen állandó rovatom.)

...

Ma Anyák Napja van a világnak ezen sarkában, ahol én élek, ezért négyféle sütemény közül is választhatok az ebéd utáni kávém mellé: van répás, ezt én sütöttem, van gyümölcsös muffin, ezt Enikő, vaníliás muffin, ezt Anna, de csokis, szív alakú keksz is van, ami Sára szorgos kezeinek munkáját dicséri.
Én már múlt vasárnap köszöntöttem anyukámat, ezért most szeretettel gondolok azokra, akiknek nem adatott meg, hogy anyák legyenek, de annak okán, hogy értéket adnak át, példát mutatnak más gyermekének, ugyanúgy megérdemlik az ünneplést. Nektek küldöm a következő felvételt.
Boldog Anyák Napját!

Még csak

a kilencszázharmincharmadik oldalnál tartok, tehát nem tudhatom, férjhez megy-e Natasa, s ha igen, kihez, csak annyit tudok, hogy mióta saját hűtlensége és Anatol Kuragin csalfasága miatt összetört a szíve, lett légyen semmivé ezáltal a rá jellemző felszínesség is - őt szeretem legjobban a szereplők közül.
Minden ott kezdődik, ahol az ember a halálos, soha be nem gyógyuló sebet megkapja.
Onnantól kezdve van súlya az életnek és jelentősége a feltámadásnak.*

* Pál Feri

Ugyan

talán leginkább Szerb Antal Századvég-beli mondatával pendül egy húron a magam ki sem gondolt blog ars poetica-ja, mikor én is azt szeretném, ha "az én hetilapomban csak nagyon finom és nagyon előkelő irodalom" lehessen, "csak szimbolizmus és más ilyen francia dolgok, amiknek nincs értelmük", - most mégis: kedves barátnőim,  Piroska és Éva kedvéért megpróbálok öt, érthető, szerény személyemet illető mondatot kigondolni.
1.(...)
 Figyelembe véve, hogy hosszú percek óta nem jut eszembe semmi,  - újfent az a rendíthetetlen elméletem igazolódik, hogy teljesen átlagos vagyok: nem tűnök ki a tömegből sem az eszemmel, sem a szépségemmel, ezt kompenzálandó igyekszem egyszerűen csak jó lenni, mindhalálig.
2. Jól érzem magam a bőrömben, nem szeretnék valahol máshol, valaki más lenni.
3. Kigondoltam, hogy így, 35 évesen, különösebb zenei tehetség híján (lsd. 1. pont) is  megtanulhatok esetleg zongorázni. ( Íme a jövő heti házifeladatom.)
4. Elég jó humorérzékem van.
5. Én úgy tudom, hogy van örök barátság, hogy az elrontott dolgokat jóvá lehet tenni, hogy a jó legyőzi a közönyt, s ha nekem nem sikerül, akkor talán majd valaki másnak - mert nem állítom, hogy nem vagyok önző, az vagyok, mégis nagyon tudok örülni, ha valaki mással is történik valami jó.
6. Ennyi.

(nemvers)

egyetlen
kicsi almafánk fokozatos virágbaborulásának történetében
a kezdet vége és a vég kezdete
ha jól számolom
egyetlen nap reggelétől annak estéjéig tartott
hogy mi
egyfajta szerény hanamit ünneplő ittlakók
el ne felejtsük
a szépség mulandóságát
(vagy inkább
a mulandóság szépségét?)

Én tulajdonképpen

pont olyan gonddal, kitartással és szeretettel gyakorlom minden innen-onnan összekuporgatott szabad percemben - a helyes gyorsaság, a jobb kéz, a bal kéz valamint a pedált kezelő láb összehangolásának előrelátható sikerességébe vetett különösebb remény nélkül - a jövő heti zongora-házifeladatomat, mintha ennek legalábbis jövője, tétje és értelme lenne - hogy aztán majd az egyetlen nem családtag személy előtt, akinek jelenlétében a magam szerény módján zenélni merek, annak a kevésnek is, amit tudni fogok, lámpaláz okán legalább a felét rosszul adjam elő.

Két agyonolvasott,

(n)agyonszeretett József Attila verset kaptam ma ajándékba.

Az egyiket hajnalban, a fürdőszoba nyitott ablakán át, fésülködés közben, mialatt a tehéncsorda halkan dobogó léptekkel vonult ártalmatlanul és kedvesen az udvarunk mögött, a réten át, a templom irányába.
Érzem, hajnali falucska lettem, 
Szelidség nyugodt tehenei 
Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének 
Friss és térdigfüves legelője felé.  
(Komoly lett már)

A másikat délután, mikor verset kerestem Sára házifeladatához. Rátaláltam a Mama francia fordítására, de mivel úgy nem értettük, felolvastam magyarul. Öreg hiba volt. Mert aztán nem azért kellett teljes erőmmel azon iparkodnom, hogy ez a semmiből, hirtelenül és érthetetlenül elárasztó meghatottság végül is ne zokogás formájában törjön elő, mert szégyellnék sírni mások előtt, nem szégyellek. Én csak attól félek, ha egyszer elkezdem, soha többé nem fogom tudni abbahagyni, és ezt nem engedhetem meg magamnak, már csak azért sem, mert most már az örökös teregetés-pakolgatás közben ha labdázni hívnak a gyerekek, nem mondhatom, hogy dolgom van - majd később. Ismerik és idézik a verset, mert a vers szabad, mindenki úgy értelmezi az életére, ahogy akarja.
 

Én már csak a

saját, csöppet keserves, ámde lelkes zongorázni-tanulásom okán is mélyen megemelem kalapom mindenki előtt, aki ilyen lazán, viccesen, vidáman, minden nehézség nélkül tud zenélni.

Secret garden.

Virágos blúzt viselve, virágos csészéből iszom a reggeli teát.
Visszanézem a rengeteg sok képet, amit csak úgy a magam kedvére készítek, hát látom, mindegyiken virág van.
Barátaim, a virágok.
Múlandó díszei ők annak a rejtett kertnek, melyről beszélni nem is lehet, nem is szabad.