Ilyesmik.

Menthetetlenül nem tudok lépést tartani ezzel a rohanó világgal. De olyannyira nem, hogy például csodálkozva nézem, ahogy énekkaros ismerőseim tízpercenként előveszik telefonjukat, megnézik, kaptak-e üzenetet, s mindig kapnak, mert válaszolni mindig válaszolnak. Éneklés közben, persze.
Nekem nincs ki üzenetet írjon, s nincs kinek üzenetet írjak. Aki, akinek s ráadásul ennyire sürgőset! - semmiképpen sem. Illúzióim is olyannyira nincsenek, hogy tudom: ha abbahagynám ezen (talán) idejétmúlt, lassú blog írását, egy idő után haladna minden a maga természetes és emberi útján: a felejtésén.
Mikor úgy érzem, nem tudom, hol vagyok és hova tartok, visszatérek oda, ahonnan elindultam. A forráshoz, ahol még tiszta a víz. Az útkereszteződéshez, ahol eltévedtem. Bárhogy is alakuljanak a dolgok, mindig is a kicsi, elrejtett, izgalmas világokat keresem: egy-egy tökéletes szépségű virágot az erdő mélyén, taplógombát a fának azon oldalán, ahol nem látja senki, értelmes életet itt, egy kis faluban, a világ végén. Mindig is ott szeretnék leginkább hasznos lenni, ahol vagyok. Nem ott, ahol nem vagyok.
A többé-kevésbé modern zeneszerzők után pedig visszatértem a szonátákhoz. 
Beethoven forever, classic forever.

A Kicsivel

nagyon szerettünk volna részt venni a Lyukkamerás fényképezés világnapján, az épp kiürült capuccinos dobozból fabrikált kameránk pedig igazából készen is lenne, de hogy mégis jövő évre halasztjuk a részvételt, annak egy oka van, illetve kettő, vagy inkább három. Nincs fekete-fehér fotópapírunk, nincsenek fényképelőhívó szereink, sötétkamrához való lámpánk sincs, de hogy ne csak a negatívumokat soroljam: van egy csomó tudásbeli hiányosságunk.
Mindez nem akadály. Csak a kíváncsiság, a lelkesedés, a kitartás hiánya lehetne leküzdhetetlen akadály. Veszteségeink mindig saját magunk, vagy valaki más, akit szeretünk kíváncsiságának, lelkesedésének és kitartásának hiányai.

Legutóbbi fotós gyakorlatommal: egy színes kép fekete-fehérré való átalakítása - napokig bíbelődtem. Az a sok árnyalat, ó!

Viszonylag modern kamerám van, mert viszonylag modern világban élek.
Csak én leszek benne mind kevésbé korszerű. Ezért, ha csak ülök és elnézek a semmibe, nem érdemes semmi rosszra gondolni.
Valószínüleg épp azon töröm a fejem, hogyan képezzek fényt egy egyszerű kávésdobozzal.

Pontosan ezért

nem tudtam soha életemben gyorsan, praktikusan haladni az élnivalóimmal, amiért például:
a CIE L*a*b* színrendszer xyz koordináta-rendszerben való vizualizálása során egyszercsak fordított időrendi sorrendben haladva, egy-egy véletlen szál mentén először Itten, majd Goethe színelmélete  s ki tudja még mi felé kalandoztam el, hogy a végén a kezdetekhez érkezzek, például:
hogyan működik az emberi szem, hogyan érzékeli, hogyan képezi le a fénysugarak alakját és színét, továbbá hogyan továbbítja mindezeket idegi ingerületek formájában az agynak, de legjobban nem is ez tetszett, hanem például:
egy fényről szóló tanulmány előszavát olvastam éppen, mert mi is, kérdeztem én magamtól, az a fény, amit képezni szeretnék? Mint ahogy egy ember jellemét sem lehet elmagyarázni, csak a tetteiből esetleg következtetni rá, úgy a fényt sem. Így lesznek valahogy, idézem:
a színek a fény tettei, a tettei és fájdalmai.*
Így tanulok és így felejtek én. Úgy jönnek-mennek az ismeretek ki-be a fejemből, mint ahogy a tenger hullámai érintik és hagyják magára a partot, "ahol kedvére sétál az idő és a szépség."**

* Die Farben sind Taten des Lichts, Taten und Leiden.
 ** Pablo Neruda, Nincs feledés

Lila kis krókuszok

virágzanak a szívemben és a bokrok alatt.
Közben búcsút veszek néhány szépen előkészített tervemtől. Közben iszom egy csésze mézes teát. Közben kitekintek az ablakon át az esőbe. Közben várom a fél nyolcat, hogy felhívjam az iskola titkárnőjét. Közben megköszönök mindent, ami eszembe jut. A tea és az álmosság jut eszembe. Közben végiggondolom, mit és hogyan tovább.
Közben a miénkhez leginkább hasonló feldolgozáshoz éneklem hozzá gyakorlásképpen, és csak úgy, és mert jó - a saját énekelnivalómat.
Még hat percem van fél nyolcig.
Most már csak egy.
Most már aztán mennem kell.

Rosszkedvűek a macskák.

Gömbölydeden és morcosan néznek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át be a konyhába.
Én? Teszek-veszek. Morcosan nézek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át ki a barna padra.
A macskák? Gömbölydeden és morcosan néznek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át a konyhába.
Én? Morcosan. Jobbra-balra.
A macskák? Morcosan. Jobbra-balra.
Míg világ a világ.
(Vagy míg v é g r e  v a l a h á r a ránk nem mosolyog  a Nap.)

A világom

tele van meghívásokkal. Hála Istennek, hogy így van.
Viktor E. Frankl cikkeit olvasgatva ( - igaz, felét, na jó háromnegyedét sem értem, s nemcsak nyelvi nehézségek felmerülése miatt ám -)  igazat kell adnom neki, miszerint van néhány jelenség, melyek nem engedik magukat akartatni: nem lehet hinni akarni, szeretni akarni, remélni akarni, és a legkevésbé lehet akarni akarni. Olyan dolgok ezek, melyek kisiklanak a manipuláció eszköztára elől, s ha valaki mégis elvárt, akart érzéseket kényszerít magára, elveszíti közben azt a lényeges valamit, amire az érzések irányulni (vélődnek).
Kicsit érthetőbben: ha valakit szívesen nevetésre késztetnénk, érdemes egy jól-rosszul elmesélt viccel próbálkozni.
Ó,  a hitre, reményre, szeretetre szóló meghívások a lehető legváratlanabb formába burkolóznak. Mondjuk, egy csokor fehér hunyor az asztalomon? A virágoknak nem lehet ellenállni.
Meg olyan ez, mint mikor (szóval minden áldott nap...) szeretném legyőzni a bátortalanságomat, a mindenféle kisebbségi érzéseimet. Míg csak erre gondolok: nem megy. Nem lehet, nem szabad egyenesen az érzéseket megváltoztatni akarni. Kerülő úton, egy-egy "viccre" való odafigyeléssel jó elindulni, s minden bénító érzés ellenére emberek közé menni, dolgozni, tanulni, énekelni, mittudomén. Néha arra gondolok: vagy én élem meg, amennyire szépen és érdekesen csak tudom, az életemet, vagy majd az szépen továbbsétál mellettem, míg én az érzéseimet elemezgetem. Nem szokásom mást hibáztatni, mindig én választok.
De ezt csak magamnak mondom, s azon keveseknek, kik bátorságot az élethez pontosan egy életen át gyűjtenek.