Ó, de szép

ez a nyár! A reggeli és esti arany órákkal, mit órákkal, percekkel: főleg este olyan hamar legurul a Nap az égről a domb mögött, mint egy labda. Reggel pedig, - a végre-valahára beköszöntött szünidő révén - nem kell már oly irgalmatlanul korán kelni, viszont már megszoktam. Lábujjhegyen kimegyek a házból, fel a dombra egy csésze kávéval, nyomomban kis vörös macska-barátommal, és csak nézem, milyen szép ez a nyár. Nincs okom panaszra. Felismerni vélem ugyanazt a boldogságot, ami régen, az ipari park szélén levő kis lakásunkból töltött el esténként, apró kis gyermekeinktől körülvéve: a iroda- és gyárépületek mögött láttuk a legszebb naplementéket a világon.
Aztán.
Az elmúlt két évben annyi (nagyjából rossz) képet fotóztam, hogy nincs már hely miattuk a számítógépemen. Ezért nagy szorgalmasan a felvételek átnézegetésével, törlésével, mentésével töltöm minden szabadidőmet. A többszáz kép közül körülbelül húsz olyan van, amit most is szeretek. (A családi akármilyen képeket mindenképpen szeretem, az más. Az emlék.) Ezt a néhányat egy új oldalra gyűjtöttem össze, inkább csak próbaképpen, de jó kis önismereti leckének is bizonyult ugyanakkor. Végignézhettem magamat ugyanis, ahogy hirtelen borzasztó fontos lesz, hogy népszerű legyek, hogy csodáljanak és szeressenek, - milyen kiszámíthatóan ostoba vagyok, ugye. A világ egyik legnagyobb képmegosztójáról lévén szó, a lájkok és kommentek, és különböző grafikonok mentén lesz az ember népszerű vagy nem. Most már nem számít, vagyis számít, de nem annyira. Az számít nagyon, hogy sokat lehet tanulni másoktól, lehet másnak megadni azt az elismerést, amire - magunk között vagyunk: titokban kicsit én is vágyom. A visszajelzés viszont azért kell, mert mikor bezárkózom a saját világomba, hol azt képzelem, hogy csodálatos vagyok, hol azt, hogy egyáltalán nem vagyok az. Hála Istennek, hogy egyik sem feltétlenül igaz. Hála Istennek, hogy egészen olyan vagyok, mint más. Ez van.