kitekintek az ablakon, s látom, havazik. Végignézek a nappalin, s látom, kicsomagolatlan bőröndök hevernek itt-ott. Szétnézek a konyhában, s látom, nincs itthon kenyér. Valamelyik kisasszony hosszas keresgélés után épp megtalálja az iskolástáskáját. Szemem láttára ér véget az egyhetes szabadság, s nem értem, mitől vagyok ennyire fáradt.
Hozzáöltözöm a novemberhez. Színeim a fehér, a kék, a szürke s a barna legkülönbözőbb árnyalatai.
Én szeretek is utazni, meg nem is. Percek alatt teremtek magamnak otthont a világ legzsúfoltabb várótermében is akár, ha van nálam egy könyv, egy füzet, egy toll. Mindig van. A kávé csak kedves ráadás.
A gyerekeim unatkoznak, ha várni kell - olvassatok, mondom, írjatok naplót, mondom - de ők nem olyan filozofikusak, mint én, mondják. Jó gyerekek. Elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok.
Időnként összecsomagolunk és elutazunk, hogy különbözőségeink ilyenkor még szembetűnőbb talaján mégiscsak meglássuk a templom szépségét, mi belőlünk épül. Teljesen hétköznapi pillanatok miatt megyünk el akár ésszerűtlenül messzire. Autózunk az esőben, a gyerekek alszanak, mi csendben vagyunk, közben klasszikus zene szól a rádióban. Ilyesmik. És sok szép különleges látnivaló is, persze. És várótermek, eltévedés, egymás félreértése, egymás idegeire való menés, természetesen. És sok nevetés, nagyvonalúság, viccelődés, és csokoládé, és tea, és képeslapok, és mindenféle.
Minden utazás ott kezdődik, ahol éppen vagyunk, de én már rájöttem, csak titkolom:
az emberek azért járják be a világot, hogy végül hazaérkezzenek oda, ahova tartoznak, hogy végül hazaérkezzenek saját magukhoz.
