néha csak állok, egy csésze kávéval a kezemben, nekidőlve szótlanul az előszoba falának
állok, és várom az erőt, a kedvet, a csodát
várom, hátha mindez csak úgy elém pottyan, majd egyszer, egy szép napon, talán csak úgy, ahogy a tenyeremre, ha kinyújtom, a legelső alászállingózó hópelyhek
én finomról és puháról és fehérről álmodom, de csak kedvetlen és fáradt és kemény helyzetek sora takarja el felettem folyton az eget, a kedvet, a csodát
hogy aztán rájöjjek, milliomodjára is rájöjjek ugyanarra az egyetlen üzenetre, amit rámbízott az Ég: hogy minden ajándék...
a csoda pedig, amire mástól és máshol és máskor várok, az itt van bennem, sőt, én magam vagyok az, pont itt és pont most
a mosolyom, a türelmem kis darabkái a csoda, s hogy néha marad még némi erő összeszedni őket innen-onnan, s aztán csak figyelni, hogyan kezd el ragyogni a gyermekem szeme, hogyan válik egy hiábavalónak bizonyuló autózás bölcsőjévé egy meghitt beszélgetésnek, hogyan válnak dadogó szavaim vigasszá egy szomorú szívben
ha mindez nem csoda, akkor én tényleg nem tudom, mi más lehetne az
mert íme, az Isten országa nem itt van, és íme, nem ott van, hanem az Isten országa közöttünk van
(Lukács evangéliuma 17:20-21)
