Béke.

Nap végén, mikor véget érnek a háborúk, melyekbe legjobb szándékaim s legőszintébb igyekezetem ellenére is belekeveredtem, nem vágyok már semmi másra, csak egy sétára az alkonyodó ég alatt a csendes erdőben. Csak egy tóra, mely mellett elhaladhatok útközben.
Néhány napja azt mondta - gondolom, amolyan megelőlegezett bizalomként és kegyelemként - nekem valaki, akivel épp a mindennapjaim csetlés-botlásait, s pont azt osztottam meg, mennyire nehezen találom a nyugalmat saját magamban, s hogy mennyivel könnyebben sírom el magam, mint régebben, szóval azt mondta, hogy soha életében még ilyen türelmes embert, mint én, még nem látott.
Könnyű úgy kiegyensúlyozottnak lenni, ha nem történik semmi olyasmi, ami kizökkentene a megszokott nyugalomból. Könnyű, ha nem kell nap mint nap olyan embereket elhordozni és szeretni, akik megnehezítik az életet.
De nem tudom, lehet-e igazi a remény, s a türelem mindaddig, míg próbára nincs téve, talán hosszú időn át, talán minden nap. A valódi értéknek általában valódi, nehezen megfizethető ára van.
Nap végén néha csak egy séta az egyetlen, amire még vágyom, s egy tó, mely mellett megpihenhetek, melyben lehajtott fejjel is megláthatom az eget.  
Fordulj csak meg, hadd készítsek rólad egy fotót - mondta az útitársam. Megfordultam, hagytam magam ellenkezés, szépítgetés nélkül, csak úgy, ahogy voltam, megörökíteni.
Utólag elnézve a képet, békét látok.
Békét a tó tükrében, békét az arcomon.