Márta asztala - 9.

Gyereknapra - itt szombaton, június elsején ünnepeljük majd - vettem az egyik lányomnak egy könyvet, aminek a cselekménye - elvileg - megtörtént eseményen alapul és egy inkább komoly, nyomasztó regényeiről híres író - Franz Kafka - kevésbé ismert, játékos, kedves oldalát mutatja be. 1923 őszén Kafka Berlinben élt utolsó, nagy szerelmével, Dora Diamant-tal, betegség és szegénység ellenére, nagyon boldogan. Egyszer egy parkban sétáltak és talákoztak egy keservesen síró kislánnyal. Megkérdezték tőle, mi történt. Azért sírt, mert elveszítette a kedvenc babáját. Kafka azt válaszolta, a baba nem tűnt el, egyszerűen csak elutazott, látni akarta a világot. Utána három héten át írt neki a babája nevében leveleket, így próbálta megvigasztalni a szomorú gyermeket. Dora évekkel később mesélte el az esetet Kafka életrajzírójának, Marthe Robertnek, s a valódiságában akkor sincs okunk kételkedni, ha a kislányt és a leveleket, bár sokan keresték, soha nem találták meg.

A könyv végén van egy olyan fiktív mozzanat, ahol az író búcsúzóul megajándékozza a kislányt egy füzettel, hogy amikor ő is elég nagy lesz az utazásokhoz, legyen majd hova feljegyezze az élményeit.

Szeretek és szoktam magamnak is gyermekkönyveket venni egyébként. Főleg, ha szép illusztrációk vannak benne. Az új naplómat pedig, mint ahogy a régit is, teleragasztottam matricákkal, így szerzek jó előre apró meglepetéseket a gyermeki énemnek. 

Ezzel a történettel és apró ötlettel kívánok boldog gyermeknapot minden gyermeknek és felnőttnek, előre is, utólag is.

A gyümölcsös pult előtt.

Főzéssel, munkával vagy csak úgy általában, a mindennapi élettel kapcsolatos kedv, ötlet és ihlet hiányának különösen elhúzódó esetében nincs más kiút, mint az egyszerű öröm útja. 

A finom ízek és szavak, a szép színek, textúrák és illatok útja. 

Indulj el a bejárati ajtód elől bármelyik irányba és tizenöt percen belül garantáltan rátalálsz valamire, ami elbűvölő.

Még ha csak bevásárolni is mész, mint én, mert éhes vagy és már tegnap elfogyott itthon a kenyér. 

Állj meg a gyümölcsös pultnál. Vagy a fűszeres polc előtt. Vagy a különböző olajok, ecetek, sajtok részlegénél.

Válassz ki valamit, ami különleges, aminek még nem ismered az ízét. Aminek talán a nevét sem hallottad még, soha. 

Mondjuk, hogy, mint én, a gyümölcsök mellett döntöttél. 

Hazaérve rendezd el őket a legszebb, legféltettebb tálcádon. 

Majd fogyaszd egészséggel, lassan, megbecsüléssel. 

Szánj időt az élményre. 

Keresd meg a hozzá illő szavakat. 

A physalis vagy földicseresznye napon szárított, frissen vasalt, keményített csipkébe burkolt otthonosság. Kicsomagolva minden tulajdonságáról eszedbe jut valami, amit már jól ismersz. Cseresznye nagyságú, narancssárga színű, kinézetre miniatűr paradicsom. Íze, mint a reggel, munkába indulás előtt kapott csóknak attól, akit évtizedek óta szeretsz.

A mangosztán bonyolult lélek. Vastag, bíborszínű héja sokat ígér. Belül, a kis fehér cikkelyek mindegyikében egy-egy nagy mag, körülötte a fogyasztható rész íze leginkább a túlérett őszibarackéra hasonlít. Nem adja könnyen önmagát. Gyönyörű titkát - veled - nem osztja meg.

A maracuja szerény külseje csodálatos, intenzív ízeket rejteget. A maracuja egy első benyomásra félreértett, fűszeres, az átlagostól eltérő humorú személy, akinek csak utólag érted meg okos gondolatait. Nem beszél sokat, de amit mond, az felejthetetlen. Egy életen át idézgeted, kis cetlire jegyzetet készítesz, odaragasztod a számítógéped képernyőjének szélére, ahonnan rendszeres időközönként le-leválik.

A gránátalma színe: gránátalmaszín. Leginkább önmagához hasonlít. Olyan szavak jutnak eszedbe róla, mint desszert. Vagy ékszer. Könnyedén édes, mint a leheletfinom rózsaparfüm, amit a negyvenedik születésnapodra kaptál ajándékba s azóta újra és újra megveszed.

Márta asztala - 8. (pünkösdi kiadás)

Pünkösdhétfő, munkaszüneti nap. 

Már korán reggel kivonulok a cicamicákkal a kerti ház elé, szemlélődni, egy csésze kávéval. Mikor elfogy, előveszem az utóbbi időben készült rajzaimat s felragasztom őket a házban a falra, a lambériára. 

 

Az ezüstmadárról készült sorozatot különösen szeretem. Története van. Néhány hónapja valamilyen oknál fogva vagy talán még különösebb ok sem kellett hozzá, fénytelen kedvvel és szemekkel néztem ki a nappali ablakán, amikor egyszer csak megláttam egy kismadarat, talán veréb lehetett, a szemközti ház tetején. Ennyi. De ez az apró mozzanat elindított bennem valami szépet. 

Elővettem egy darab papírt, vízfestéket, és próbáltam megfesteni. 

A papíron végül másképp nézett ki, mint a valóságban, mert a lélek képes megszűrni, átalakítani azt, ami van. Az ecsetvonások nyomán megszülető madár nagy lett és furcsa és ezüst színű. Le-leszáll a vállamra, elvisz a hátán a tengerhez, mellém telepszik s nézzük együtt hosszasan a messzeséget. Nem erőlteti rám magát soha. De ha hívom, előbb-utóbb megjelenik a környéken. Millióféleképpen vigasztal, inspirál, vezet, jön-megy. Megjelenik, meglep, a leghétköznapibb formában és helyzetekben, észre sem veszem, s ha mégis, ezüst madárrá változik, míg végül fel nem ismerem: ja, te vagy az...

Pünkösdhétfő van, szokatlanul csendes a falu, csak a harangok szólnak. 

Bemegyek főzni magamnak egy termosz teát is, utána nekifogok egy szövegnek, amin már napok óta gondolkodom, formálom, teszek hozzá, elveszek belőle, de nem az igazi, nem és nem, sehogysem. Új lapot fűzök az írógépbe. Az első mondat után hirtelen egészen másfele kanyarodnak a sorok, mint eddig. Még mindig nem jó, de már látom az irányt. Már tudom, az eddigi, a világ általános állapotához passzoló, inkább búbánatos szöveg helyett valami igazán kedves és örömteli készülődik. 

Pünkösdhétfő van, a Szentlélek ünnepe. 

Meg vagyok róla győződve, hogy minden emberben van valami, ami szent. Mint egy jól lezárt belső szoba, ahol talán még soha senki nem járt. Még azokban is ott van, akikről felszínesség vagy keménység miatt, vagy mert annyira idegennek tűnnek, soha nem gondolnánk. De én itt csak magamról beszélhetek. Csak arról, hogy néha megvigasztalódom egy közönséges veréb láttán, s néha egészen mást mondok és írok, mint amit elterveztem, s néha képes vagyok érteni azokat, akiket eddig nem, s szeretni is. Néha látom a következő lépést a legreménytelenebb helyzetekben. S néha látom minden emberben azt, ami kincs és szent és sérthetetlen.

Márta asztala - 7.

Miután az elmúlt hetekben megtörténtek, szépen, egymás után a műtétek, mikrochip beültetések, oltások és nagy türelemmel arra is megtanítottuk a cicamicákat, hogy ne szedjék le magukról - olyan gyakran - a nyakörveket, végül eljött a nagy nap. A szabadon engedés napja. Az előző két gazdájuknál kizárólagosan benti macskaként éltek, de nekünk elejétől fogva tágasabb elképzelésünk volt az életükre nézve.

Akármennyire is készültünk rá, akármennyire is próbáltuk bebiztosítani, hogy ne essék bajuk, ne rohanjanak el, ne tévedjenek el, végül csak eljött az a pillanat, amikor kinyitottam az ajtót és elengedtem az események irányítását. Kicsit úgy, ahogy a drága gyermekeinkkel szemben is tesszük - itt tegnap ünnepeltük az anyák napját -, amikor egy adott pont után már csak abban reménykedhetünk, hogy adtunk elég szeretetet, védelmet, szabadságot ahhoz, hogy merjenek elindulni és élni a saját életüket.

A bizalom, mint annyi minden az életben, gyakorlás kérdése. Főzök egy csésze kávét, leülök a kerti asztalkához. A saját dolgaimmal foglalkozom. Közben azért figyelek, várok. Mr. Darcy bátrabb, ő már akár egy órás felfedezőutakat is megtesz, folyton a szívinfarktus kerülget, vajon ezúttal visszatalál-e. Lizzie sokkal félénkebb, de már ő is bejárta az udvart s a közvetlen szomszédok udvarát is. Aztán mindig lélekszakadva rohan vissza hozzám. 

Nekem nem is kell tennem semmit. Csak ülnöm nyugodtan a kerti asztalnál, hogy legyen kihez vissza-visszajöjjenek, mielőtt újabb kalandra indulnak.

Konfetti.

Ma délelőtt találtam egy apró gyíkot a földszinten, a folyosón, a padlószőnyeg közepén. Nagyon száraznak tűnt, nem tudom, honnan és hogyan került ide. Talán a házban töltötte a telet? Gyengéden kivittem az esőtől friss kertbe - én még a zümmögő legyet is gyengéden fogom be és engedem szabadon -, s miután zavarodottan nézelődött egy ideig, boldogan vetette bele magát az új életébe. (Egyszer egy teknősbékát is megmentettem a faluban, az autóút közepén vándorolt, az autók elhaladtak felette. Felvettem, s minden házba becsengettem a környéken, míg találtam valakit, aki sejtette, honnan szabadulhatott el.)

Megírtam és postáztam három képeslapot.

Behoztam egy csokor orgonát a kertből, idén a szokásosnál körülbelül három héttel hamarabb kinyíltak.

Főzés közben rádiót hallgattam. Igazi analóg rádiót, amit a konyhaablak párkányán tart az ember és kihúzza az antennáját, s addig tekeri ide-oda az oldalán a gombot, míg nagy recsegések között rá nem talál a kedvenc rádióállomására.

A nap utolsó, alkonyodó fényében az ablak mellé ültem, s csendben addig olvastam, míg el nem jött a lámpagyújtás ideje.

Konfetti. 

Így nevezem ezeket az apró történeteket, amelyek mindenképpen érdemesek az összegyűjtésre, a megemlítésre. 

Mit érdekel engem, hogy pár nappal ezelőtt még azt bizonygattam, én már nem írok hálanaplót! 

Persze hogy írok. Már hogyne írnék.

Márta asztala - 6.

A Nick Cave-el készült Faith, Hope and Carnage című interjúkötet olvasását már befejeztem néhány napja, de még itt visszhangzik bennem néhány mondata, ezért egy ideig még itt a helye az asztalomon is. Nick Cave-ről eddig tulajdonképpen csak a Kylie Minogue-al énekelt közös dal, az 1995-ben megjelent Where the Wild Roses Grow jutott mindig eszembe, amit talán még az is hallott valahol, aki a föld alatt élt az elmúlt harminc évben. Márciusban aztán megjelent egy vele készült interjú a Süddeutsche Zeitung hétvégi kiadásában, és akkor elkezdtem hallgatni az albumjait, s végül megvettem a könyvet is. 

Az asztalomon itt van ezenkívül az a díjnyertes fotóm, amit körülbelül tizenöt évvel ezelőtt a gyerekekről készítettem, s itt van az első vázlat, az első próbálkozás, hogy meg is rajzoljam. Ez az a kép, amire halálom órájában is gondolni akarok. Mert ez egy olyan ritka pillanat volt egy családi séta során, amikor száz százalékosan jelen voltam, jó helyen voltam, jó időben és azt is tettem, amit tennem kellett: elővenni a fényképezőgépet és megnyomni a gombot. Ez nem mondható el életem nagyon sok más pillanatáról. Hogy a jót, s hogy jó helyen, jó időben.

A könyvnek és a képnek csak első pillantásra nincs köze egymáshoz.

Mikor a könyv vége felé megkérdezik Nick Cave-től, hogy tulajdonképpen mi az üzenete, mit akar kifejezni azzal a sok mindennel, amivel mostanában foglalkozik - dalszövegírás, éneklés, albumok, koncertek, könyvek, egy honlap üzemeltetése, ahol közvetlenül válaszol a neki feltett kérdésekre s újabban a kerámiái is -, azt válaszolta, hogy semmit sem akar kifejezni. Kérni akar valamit. Kegyelmet. Felmentést. Bűnbocsánatot.

Kilenc évvel ezelőtt meghalt a tizenöt éves ikerfiai közül az egyik, mégpedig úgy, hogy életében először egy társával kipróbálta a kábítószert, s annyira rosszul lett, annyira zavart, hogy felmászott egy sziklára és lezuhant. Nick beszél arról, hogy nem hibáztatja önmagát kifejezetten, de ott van egy nagy súly a szívén, hogy apaként az ő felelőssége lett volna jó helyen lenni, a megfelelő időben, neki kellett volna megmentenie a fiát, de éppen akkor másfele nézett, nem volt elég éber. Azzal, hogy a művészet által megpróbál szépséget visszahozni a világba, úgy érzi, jóvátehet valamit, hozzájárul egyfajta egyensúlyhoz, akármilyen apró módon. A feleségével együtt tudatosan az élet és az alkotás felé fordultak a baleset után, különben úgy érzi, nem élték volna túl. A koncertjein sokkal személyesebb lett, nyitottabb az emberek felé, együttérző mások kérdései és szenvedése felé - ami állítása nem volt természetes jellemvonása, tanulnia kellett - , bár sokan eltanácsolták ettől, attól féltek, így kevésbé lesz titokzatos, rocksztáros. De a fia halála után már soha többé nem lesz olyan az élet, mint előtte, már más dolgok lettek igazán fontosak.

Lehetetlen volt könnyek nélkül olvasni ezeket a sorokat.

Ránéztem az éppen előttem fekvő fotóra, és mélységesen értettem, miről beszél. 

Hogy szülőként, emberként, egyszerűen lehetetlen mindig jó helyen lenni, mindig jó időben. Mindig a jó szavakat kimondani. Soha nem túl hamar, nem túl későn. Ennek a terhét lehetetlen, valóban, még, akkor is, ha soha nem történik tragédia, valami alapvető, mindenre kiterjedő kegyelem, felmentés és bűnbocsánat nélkül hordozni. Amit sokféleképpen lehet kérni, szavakkal és szavak nélkül, de leginkább - és erre most éppen egy olyan rocksztár emlékeztetett, akiről soha nem gondoltam volna -, az élet és mások felé való odafordulással, a kéréssel egyidőben az elfogadással.

Nap végén.

Este van, lámpafénynél írok, olvasok.

Eltelt a nap. A szokásos dolgokkal, amiket úgy szeretek.

Reggel leültem, mint mindig, naplót írni és kávézni. A macskák már ismernek, ilyenkor szó nélkül mellém telepednek.

Ágyvetés és mosogatás után elkezdtem dolgozni.

Munka után porszívóztam, felmostam, majd készítettem magamnak egy salátát.

Utána felöltöztem s elindultam, elintézni sorban a postát, a vásárlást, s a könyvtári könyveket a városban.

Két napja halt meg Paul Auster, az ő tiszteletére kivettem a Winterjournalt, amit már hangoskönyv formájában is meghallgattam.

Végül még összehajtogattam három kosárnyi tiszta ruhát, végre.

A nap minden perce, helyzete egy-egy kapu. Nem mindegyiknek szentelek különös figyelmet. De néhánynak igen. Néha. S úgy is lépek át rajtuk, mintha egy ismeretlen, különleges helyre vezetnének. Egy titkos kertbe. Mintha a kapun túl egy utazás várna rám. 

Minden olyan pillanatban, amikor képes vagyok úgy nézni egy emberre, feladatra, utcára, házra, könyvre, mintha nem ismerném - mint ahogy nem is ismerhetem, hiszen minden helyzet, ember, feladat más, még ha azt képzelem is, tudok róluk mindent -,  minden ilyen szándékos nem-tudásban nagy erő van. 

Tele van szépséggel. 

S lehetőséggel. 

Hogy legalább időnként úgy éljem az életemet, olyan szeretettel és odafigyeléssel, mintha minden nap az utolsó lenne. 

Vagy inkább úgy, mintha az első.

Májusi reggel.

 

A nappaliban ülök.

A frissen műtött macskát felügyelem s arra gondolok, meg kellene mosnom a hajamat. Arra gondolok, milyen csodálatosan hétköznapi ez a pillanat. 

Odakint orgonaágak lengedeznek a szélben. Az utolsó korty kihűlt kávét már a jövőben fogyasztom el. 

Aranyló patak az idő. 

Néha lehajolok, hogy bögrévé formált tenyérrel kiemeljek megőrzésre egy-egy vízcseppet. Az ilyen jelentéktelen, semmi különös pillanatok, mint a mostani, különösképpen is érdekelnek. Nem élveznek védettséget, különös figyelmet, de csak azért, mert ezekből van a legtöbb.

Néha, mintha sodródó falevél vagy virágszirom lennék a víz felszínén, versenyt úszok az idővel. Nem állok meg, nem nézek vissza. Nem tervezgetek. Nem őrzök semmit és nem félek. Nem is akarok győzni. Csak együtt úszni az idővel.

Az üres papír az asztalomon a patak. Felszínén meg-megcsillannak a napsugarak. A töltőtoll a tenyerem. A távolban az életemet látom, s az ismeretlen jövőt. Nem lehet kiszámítani, bebiztosítani. Remélem, még mindig tele van meglepetésekkel. Csak a jelen pillanatot lehet megélni, megköszönni, kiemelni, majd szabadon ereszteni.

Lecsavarom a kupakot - gyönyörű hangot ad, ahogy halk kattanással ráillesztem a toll végére -, s elindulok. Beleírom magam a messzeségbe.