Mikor tegnap délután megérkeztem az állomásra, ahonnan három nappal korábban elindultam, először is megkerestem az autómat a parkolóban, és bedobáltam minden csomagot az első utasülésre. Majd elfordítottam a slusszkulcsot, összekapcsoltam a telefonomat az autó kihangosítójával és elindítottam a kifejezetten erre a nyárra összeállított Spotify lejátszási listát. Majd az autót is. Innen még majdnem egy órányi út várt rám hazáig. Az utóbbi időben kifejezetten sokat vagyok úton, s ha nem, akkor nyakig belemerülve a munkába, s bár kifejezetten szeretek utazni is, dolgozni is, a szívem soha, de soha nem ver olyan hevesen, mint mikor rátérek a hazafelé vezető út utolsó szakaszára.
Bár minden fűszálat ismerek, mintha először látnám, újra és újra szívdobogtató érzés, ahogy letérve az autópályáról elém tárulnak az otthonos dombok, erdők. A friss levegőtől szabályosan szárnyaim nőnek, új életre kelek. Az autó elszántan, a szokásos hangos berregéssel igyekszik fel a várost elhagyva a kaptatón, modernebb, több lóerejű társai türelmetlenül tolakodnak mögöttem. Közben hangosan énekelek. Itthon először is a bejárati ajtó előtt a pici árvácskát veszem szemügyre a kövek között, már jó ideje figyelek rá, nehogy valaki rálépjen. S látom, ahogy kívül-belül körbejárom a házat, nagyon is jól látom, mintha csak most, friss szemekkel venném észre, a hiányosságokat. Az újrafestésre megérett erkélyt, a bejáratnál a csempék ütöt-kopott mivoltát, s hogy ideje lenne végre alaposan lemosni a konyhaszekrényt. De ez nem írja felül az általunk megteremtett otthon szépségét, a milliónyi apró részlet kedvességét.
Ez a nyár az útrakelések, a kalandok, a családdal és barátokkal való találkozások időszaka. Az intenzív munka időszaka. Minden napot érdemes teljes szívvel megélni, talán tényleg triviális, és tényleg mindig ugyanazt ismételgetem: de minden egyes nap valóban csoda és megismételhetetlen. Ma mosni fogok és főzni, nekifogni az adóbevallásnak, talán csomagolni is, ki tudja, egy következő utazásra. Különböző tennivalók, de egy dolog közös bennük: hozzátartoznak az életemhez. És ez elég ok ahhoz, hogy egy kicsit mindig hevesebben dobogjon a szívem.
