Jelentem, a nyár folyamán pihenő kötőtűk újból szolgálatban.
Az elmúlt években már elkészült ruhadarabok újra használatban.
Emlékszem, valamikor múlt télen eljátszadoztam egy ideig a gondolattal, hogy kitűzök egy hirdetést a bolt üzenőtáblájára, miszerint introvertált kézimunkázó játszó-, akarom mondani, kötőtársakat keres. Társakat, akikkel időnként együtt köthetnénk egy-egy csésze tea mellett. A környékbeli ismerőseim, barátnőim közül senki sem szeret, tud kötni.
Végül nem mertem megtenni.
Telt-múlt az idő.
Az elmúlt év végén csatlakozott a kórusunkhoz egy nő, Marianne-nak hívják, a fővárosból költözött a környékre. Idén hónapokig nem tudott jönni a próbákra, s valahogy én voltam az egyetlen, aki üzenetben érdeklődött, minden rendben van-e.
A kórusunk körülbelül húsz-huszonöt személyből áll, mindannyian nők, a legfiatalabb körülbelül húsz éves, a legidősebb hetven. A többségük extrovertált, nagyon beszédes, mindig is itt élt a környéken. Mindenféle szempontból kilógok a sorból, ami egyébként egyáltalán nem zavar. Leginkább akkor érzem magam kissé elveszettnek köztük, pedig nagyon igyekszem beilleszkedni, mikor közös vacsorára megyünk egy-egy koncert után.
Talán pont ezért tudtam a többieknél kicsit jobban odafigyelni Marianne-ra, mert attól függetlenül, hogy tőlem eltérően német származású, mégis úgy éreztem, kicsit ő is küszködik a beilleszkedéssel, akárcsak én.
A félénk érdeklődésnek hála megmaradt egyfajta, nagyon laza kapcsolat, s most, hogy megint van ideje rá, elkezdett újra énekórákra járni. Gyönyörű szoprán hangja van.
Ma délután egy fonalfesztiválra terveztem ellátogatni, mert természetesen újból van néhány szép, kötéssel kapcsolatos álmom. Megkérdeztem újdonsült majdnem-barátnőmtől, nem-e szeret véletlenül kötni, s ha igen, lenne-e kedve eljönni velem a fesztiválra.
Óriásit dobbant a szívem, mikor azt mondta, hogy de, ő is szeret kötni és ő is tervezte, hogy ellátogat erre a környékünkön oly ritka eseményre.
Hirtelen rájöttem, hogy elfelejtettem ezt az érzést.
Az érzést, amikor úgy érzed, hogy az élet lehet meglepetés és ajándék.
Hogy ez a személy, aki vagyok, s mindaz, ami nekem fontos és amit szeretek, az ajándék lehet a világ(om)nak.
Beleillik a körülöttem zajló emberi történetekbe.
Kapcsolódik hozzájuk.
Szükség van rá.
Mert csendes megfigyelőképességemnek köszönhetően például észreveszek olyan részleteket és embereket, amiket - akiket más nem.
A fonalfesztivál csodálatos volt. Az a sok szín és minta és ötlet! Az emberek! S hogy le lehetett úgy ülni teázni, hogy közben senki sem tartja furcsának, ha előveszed az aktuális kötésedet! Kevés ennél izgalmasabb dolgot tudok elképzelni. Egyedül is elmentem volna, de egy ilyen esemény kettesben azért sokkal, de sokkal kedvesebb.
* Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Rhodé kérdésére, akinek gyönyörű neve van, és lelkipásztor feleségként azt szeretné tudni, hogyan lehetne "introvertáltként valahogyan jól élni". Nem tudom. Csak történeteim vannak. De el tudom képzelni, hogy a férjed által pásztorolt közösségben létezik még néhány hozzád hasonló kedves, introvertált személy, akik fellélegeznének, ha valaki, akit tisztelnek és akire felnéznek, összhangban él azzal, aminek és akinek teremtetett. Ha úgy éreznék, hogy a templom egy olyan hely, ahol mindenkire gondolnak, nem csak azokra, akiknek természetes adottságuk a beszédesség, közvetlenség, energikusság, vendéglátás stb. Nem tudom, tudsz-e németül, de egy svájci szerző, Debora Sommer írt ebben a témában egy nagyon jó könyvet, ha el tudnád olvasni, biztosan sokat segítene: "Die leisen Weltveränderer: Von der Stärke introvertierter Christen."
