Őszi koszorú.

Ma, kicsit később, mint terveztem, de elkészült a őszi ajtódísz. Hagyománya van. Azzal kezdődik, hogy egy hosszú séta keretében összegyűjtöm a hozzávalókat, előveszem és kivasalom a tavalyi szalagokat, feldíszítem a koszorút és felerősítem a bejárati ajtóra. Apróság, de mégis olyan kedves, olyan sokat jelent nekem. 

Azt figyeltem meg, hogy nagyon könnyű abbahagyni dolgokat. Megszakítani akárcsak egy ajtódísz elkészítéséhez fűződő hagyományt. Kilépni valahonnan, félbehagyni, nem folytatni valamit, ami valamikor fontos volt. Néha, persze, nagyon is érthető okok miatt.

Például, ha csak az elmúlt egy-két hetet nézem, csak a közvetlen környezetemben: az egyik kórustársam kilépett a kórusból, így közvetlenül az őszi fellépések előtt, mert már nem leli örömét a közös éneklésben. A könyvklubom egyik tagja, aki pedig még a múlt hónapban is lelkendezve nyilatkozott az éppen olvasott könyvről, írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne tartani egy hosszabb szünetet, mert ha mélyen magába tekint, úgy érzi, már nem okoz örömet a közös olvasás. Az egyik munkatársam beadta a felmondását, mert olyan nagy változások vannak, lesznek a szakmánkban - hála többek között a mesterséges intelligenciának is -, hogy ő így ötven évesen már nem érez magában elég lendületet, hogy újratanuljon mindent.

Egyébként mindegyik említett kilépést, abbahagyást megértem. A legszebb, legfelemelőbb dolgokba is bele lehet fáradni. El-elfogy a kedv, a téma, az ihlet. S figyelve az ötven éveseket, akikhez nem is olyan sokára én magam is csatlakozni fogok, azt látom, hogy valóban választás előtt állunk: vagy megpróbáljuk megtanulni az új dolgokat, megpróbálunk gyorsabbá válni, tájékozódni, alkalmazkodni a változásokhoz, vagy lemaradunk. (A magam részéről én feltétlenül szeretnék megtanulni mindent, amire csak lehetőségem van.)

Minden ilyen történet kérdéssé válik, választ vár, tőlem is. 

Kérdésre viszontkérdéssel válaszolok:

azon gondolkodom, hogyan végezhetném még nagyon szeretettel és kreativitással a dolgokat, amiket már végzek? 

Hogyan végezhetném jobban a munkámat?

Hogyan írhatnám még szebben a blogot? 

Hogyan tehetném még kedvesebbé a családi estéket? 

Mit mondjak a könyvklub háziasszonyaként a többi, még meglévő tagoknak? 

Mindenhez tudok fűzni egy-egy apró változást, játékot, ötletet. 

S ez elég is, a legtöbbször. Mert szinte mindig akad valaki, aki észreveszi és értékeli. Majd hozzáfűzi a sajátját. 

Néha eljön az ideje a befejezéseknek. Néha ez a nehezebb út, néha ez a legkönnyebb. 

De itt és most hadd szóljon azoknak a legszebb biztatás, akik kitartanak. 

Akik még nem adják fel. 

Akiknek még van kedvük tanulni, énekelni, írni, olvasni, beszélgetni.

Belső fényképalbum-

-nak nevezem azoknak a képeknek a gyűjteményét, amiket látok, de nincs időm vagy nem akarom őket lefotózni. Nincs időm, mert útközben történnek, miközben suhan velem az autó. Nem akarom, mert olyan bensőséges, hogy szentségtörésnek érezném elővenni a kamerát, telefont. Néha feljegyzem őket később, elidőzve minden apró részletnél. Ez az én belső fényképalbumom. A legutóbbi képet benne vasárnap reggel láttam egy dombtetőn levő parkolóban. Egy lakókocsinak átalakított régi mikorbusz mellett egy nő ült egyedül egy kempingszéken, kezében egy csésze. A széket úgy helyezte el, hogy a völgy felé nézzen. Ott ült a felkelő nap fényében és nézte a tájat. Olyan gyönyörű kép. Van benne valami, ami megszólít, ami ott van bennem is: az utazás szeretete, otthonosság, a vágy, hogy a legapróbb pillanatokat is széppé tegyem. Bátorság.

Minden egyes nap ajándék és egyben egy kérdés is, ami válaszra vár. 

Minden amit látok, ami velem történik, szól hozzám, és válaszra vár. Én döntöm el, hogyan válaszolok a csendre, az ablakot verdeső esőre, egy bókra, az útközben látott képekre, egyáltalán látom-e őket. Hogyan válaszolok egy kritikára, vagy ha becsapnak. Hogyan válaszolok egy meggondolatlanul odavetett, kicsit fájó megjegyzésre, vagy ha a mellettem levőnek rossz napja van. Hogyan válaszolok az élet szépségére. Ha semmi más felett nincs is hatalmam, ennek az egynek a jogát és felelősségét nem veheti el tőlem senki.

A derűs, bizakodó, mindenben a jót is meglátó embereket sokszor felszínesnek tartják. Naivnak.

Pedig rosszkedvűnek és ironikusnak lenni a legkönnyebb. Kétségbeesni, panaszkodni, elkeseredni, visszavágni, feladni - mind olyan válasz, amihez nem szükségeltetik különösebb megerőltetés. Mondhatni, természetesen jön és érthető is.

A reményhez, megbocsátáshoz, nagylelkűséghez, az örömteli alkotáshoz és munkához már erő kell. 

Kitartás és hit. Elhatározás. Idő. 

Mint mikor valaki levélpapírt vesz elő, hogy válaszoljon egy üzenetre. 

S addig írja, ha kell, újra és újra, míg olyan nem lesz, amilyennek szeretné.

A mai

istentiszteleten hallottam először a "Dájénu" című zsidó dalról, ami a pészáhi széder este egyik legkedveltebb dala. Lefordítva annyit jelent, mint: "már az is elég lenne nekünk..." A szöveg a zsidó nép hálájáról szól, többek között az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásért, a Tóra, a Szombat ajándékáért. Arról szól, ha ezek közül csak egyet kaptak volna, az is elégséges lenne.

Egy fárasztó munkahét után odafigyeltem rá, hogy kipihenjem magam a hétvégén. Hogy időt szánjak a lassú főzésre, a naplóírásra, az olvasásra, a hosszú sétákra. Péntek este pedig egy kis tábortűz mellett búcsúztattuk el a nyarat. 

Vasárnap este van, s még mindig nem szoktam meg, milyen gyorsan sötétedik. Úgy szerettem a balkonon tölteni a hosszú nyári estéket, egy-egy könyv társaságában. (Valamikor május végén, amikor körülbelül a negyvenediknél tartottam, abbahagytam - mert hirtelen rájöttem, vannak dolgok, amiket nem érdemes számszerűsíteni, s mert nem versenyzek senkivel - az idén elolvasott könyvek számolását.) Most néhány sor után már be kell jönnöm a asztali lámpa fényéhez. 

Szép volt a nyár. Szép volt az elmúlt hét, a hétvége. 

S a mai nap? A lehető legszebb volt.

Ha csak a hajnali derengés fényét láthattam volna az ég alján, semmit mást, az is elég lenne. Ha csak a reggeli párát, ahogy a dombok fölött lebegett, az is elég lenne.

Ha csak a kenyér és bor ízét vihetném magammal a mai napból, vagy a harangszó hangját, az is elég lenne. 

Ha csak a sárguló levelek aláhullását, a tócsák tükröződését, egyetlen kis makk tökéletes formáját, az első gesztenye simaságát, ahogy felemelem és a zsebembe teszem, az őszi égbolt tágasságát, a párolt répa, tök és cékla színét a tányéromon, a cicáim puhaságát, ahogy dorombolva az ölembe ugranak, ha csak egy-egy kijegyzetelt Dosztojevszkij mondat szépségét kaptam volna, ezekből egyetlenegy is elég lenne, hogy csordultig legyen a szívem. Hogy újra és újra megköszönjek mindent.

 

"Introvertáltként valahogyan jól élni." *

Jelentem, a nyár folyamán pihenő kötőtűk újból szolgálatban.

Az elmúlt években már elkészült ruhadarabok újra használatban.

Emlékszem, valamikor múlt télen eljátszadoztam egy ideig a gondolattal, hogy kitűzök egy hirdetést a bolt üzenőtáblájára, miszerint introvertált kézimunkázó játszó-, akarom mondani, kötőtársakat keres. Társakat, akikkel időnként együtt köthetnénk egy-egy csésze tea mellett. A környékbeli ismerőseim, barátnőim közül senki sem szeret, tud kötni.

Végül nem mertem megtenni.

 

Telt-múlt az idő. 

 

Az elmúlt év végén csatlakozott a kórusunkhoz egy nő, Marianne-nak hívják, a fővárosból költözött a környékre. Idén hónapokig nem tudott jönni a próbákra, s valahogy én voltam az egyetlen, aki üzenetben érdeklődött, minden rendben van-e.

A kórusunk körülbelül húsz-huszonöt személyből áll, mindannyian nők, a legfiatalabb körülbelül húsz éves, a legidősebb hetven. A többségük extrovertált, nagyon beszédes, mindig is itt élt a környéken. Mindenféle szempontból kilógok a sorból, ami egyébként egyáltalán nem zavar. Leginkább akkor érzem magam kissé elveszettnek köztük, pedig nagyon igyekszem beilleszkedni, mikor közös vacsorára megyünk egy-egy koncert után.

Talán pont ezért tudtam a többieknél kicsit jobban odafigyelni Marianne-ra, mert attól függetlenül, hogy tőlem eltérően német származású, mégis úgy éreztem, kicsit ő is küszködik a beilleszkedéssel, akárcsak én.

A félénk érdeklődésnek hála megmaradt egyfajta, nagyon laza kapcsolat, s most, hogy megint van ideje rá, elkezdett újra énekórákra járni. Gyönyörű szoprán hangja van.

 

Ma délután egy fonalfesztiválra terveztem ellátogatni, mert természetesen újból van néhány szép, kötéssel kapcsolatos álmom. Megkérdeztem újdonsült majdnem-barátnőmtől, nem-e szeret véletlenül kötni, s ha igen, lenne-e kedve eljönni velem a fesztiválra. 

Óriásit dobbant a szívem, mikor azt mondta, hogy de, ő is szeret kötni és ő is tervezte, hogy ellátogat erre a környékünkön oly ritka eseményre.

 

Hirtelen rájöttem, hogy elfelejtettem ezt az érzést. 

Az érzést, amikor úgy érzed, hogy az élet lehet meglepetés és ajándék. 

Hogy ez a személy, aki vagyok, s mindaz, ami nekem fontos és amit szeretek, az ajándék lehet a világ(om)nak. 

Beleillik a körülöttem zajló emberi történetekbe. 

Kapcsolódik hozzájuk. 

Szükség van rá. 

Mert csendes megfigyelőképességemnek köszönhetően például észreveszek olyan részleteket és embereket, amiket - akiket más nem. 

 

A fonalfesztivál csodálatos volt. Az a sok szín és minta és ötlet! Az emberek! S hogy le lehetett úgy ülni teázni, hogy közben senki sem tartja furcsának, ha előveszed az aktuális kötésedet! Kevés ennél izgalmasabb dolgot tudok elképzelni. Egyedül is elmentem volna, de egy ilyen esemény kettesben azért sokkal, de sokkal kedvesebb.

*  Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Rhodé kérdésére, akinek gyönyörű neve van, és lelkipásztor feleségként azt szeretné tudni, hogyan lehetne "introvertáltként valahogyan jól élni". Nem tudom. Csak történeteim vannak. De el tudom képzelni, hogy a férjed által pásztorolt közösségben létezik még néhány hozzád hasonló kedves, introvertált személy, akik fellélegeznének, ha valaki, akit tisztelnek és akire felnéznek, összhangban él azzal, aminek és akinek teremtetett. Ha úgy éreznék, hogy a templom egy olyan hely, ahol mindenkire gondolnak, nem csak azokra, akiknek természetes adottságuk a beszédesség, közvetlenség, energikusság, vendéglátás stb. Nem tudom, tudsz-e németül, de egy svájci szerző, Debora Sommer írt ebben a témában egy nagyon jó könyvet, ha el tudnád olvasni, biztosan sokat segítene: "Die leisen Weltveränderer: Von der Stärke introvertierter Christen."

Hazaérkezni

egy hosszú körutazás után mindig szép érzés. Hazaérkezni úgy, hogy valaki vár ránk, még szebb. Ahogy megállt az autónk a ház előtt, mintha csak egy fél órát lettünk volna távol, s nem egy egész hetet, máris megjelent Lizzie bozontos feje a muskátlitól roskadozó balkonládák között, majd néhány másodperc múlva már rohant is le hangos nyávogással a macskalétrán, hogy üdvözöljön. Azóta árnyékként követ. Néha az a gyanúm, hogy Lizzie tulajdonképpen csak úgy tesz, mintha macska lenne. Igazából kutya.

Mr. Darcy órákkal később érkezett haza a szokásos esti kalandozásaiból. Éjszaka addig szerenádoztak örömükben, hogy újra van kinek, az ablakunk alatt, míg be nem engedtük őket aludni a nappaliba. Fogalmam nincs, hogyan és mivel töltötték távollétünkben a napokat. Mióta befektettünk egy automata macskaetetőbe, minimális emberi felügyelettel is elboldogulnak. Tegnap este, mikor idén először elővettem a skót mintás gumicsizmámat és sétálni indultam eső után az erdőbe, cirkalmas nyávogással kérdezték - gondolom én -, hova indulok már megint s hogy csatlakozhatnak-e. De, mióta minden ragaszkodásuk ellenére pont tőlük is tanulom, hogy lehetnek határaim, most inkább magamban mentem.

Inkább kutyás* vagyok, mint macskás, ha már mindenáron választani kellene. Én magam is voltam inkább kölyökkutya az életem során, aki el-elepedt egy kis figyelemért vagy dicséretért. Hálásan minden apró, az asztalról aláhulló morzsáért. Ragaszkodóan és hűségesen, akkor is, amikor a másik fél már nem szerette volna. Aki, csak azért, hogy mindenkinek jó véleménye legyen róla és mindenhol megfeleljen, már nem is tudta, ki ő és őszintén mit szeretne. Inkább azt figyelte, mit szeretnének mások, hogy szeressen.

A cicamicák csak azért kerültek hozzánk, mert egyelőre nem lehet kutyám. De ez nem érdekli őket. Már rég megbocsátották. Egy percig sem könyörögtek a szeretetemért. Kapcsolatunkat nem a rám utaltságuk határozza meg. A kutyákkal ellentétben, akik képesek megfigyelni, mi teszi boldoggá a gazdát s ennek megfelelően viselkednek, a macskák valahogy mindig tudják, kik ők és mit szeretnének. Csak néhány hónapja élnek nálunk, de mikor hosszú utazások után hazatérünk, ugyanott várnak ránk, ahol hagytuk őket. Erre csak a legbiztosabb szeretet képes.

* Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Betty kérdésére, aki arra volt kíváncsi, mit tanultam a cicáinktól.