Rezonancia.

Igaz, hogy Hartmut Rosa német szociológus Resonanz című könyvét legfeljebb negyed részben elolvasva fogom visszavinni valamikor a héten a könyvtárba, de a leegyszerűsített lényegét azt hiszem, megértettem, és használni is tudom a mindennapokban. 

Az az elmélete, hogy lehetetlen lelassítani a társadalmi felgyorsulást, mert ahhoz, hogy jelen helyzetben megmaradjon egy viszonylagos stabilitás, pont ez a gyorsaság szükséges, aminek az emberi test és lélek viszont nem tud huzamosabb időn át, megbetegedés nélkül megfelelni. 

Véleménye szerint nem feltétlenül a slow living a reális megoldás, hiszen az emberek többsége ezt nem engedheti meg magának, hanem a rezonancia. 

Az ötlet nem teljesen új, de ő tudományos szempontból próbál felállítani egy, a társadalom minden területét átfogó elméletet és ezzel olyan eszközt adni a kezünkbe, amivel élhetőbbé tehetjük a mindennapjainkat. 

A rezonancia ráhangolódást jelent, a történeteink alakulása feletti kontroll időleges feladását, amikor engedjük, hogy egy-egy másik emberrel, művészeti alkotással, a körülöttünk levő természettel, egy ötlettel, Istennel, a munkánkkal levő találkozásokban olyan kölcsönhatás jöhessen létre, amit nem mi irányítunk. 

A rezonanciát nem lehet felírni a teendők listájára. 

A rezonancia nem olyasvalami, amit ki lehetne pipálni. 

Csak elfogadni lehet. 

Megtörténik velem, ha megengedem.

 

Egy saját életemből vett apró példával tudnám ezt talán a legszebben elmagyarázni. 

Akkor történt, mikor tegnap egy újabb fül-orr-gégészeti időpontra tartottam, amitől meglehetősen féltem.

Előtte egy barátnőm megkérdezte, szeretném-e, hogy elkísérjen, és bár első pillanatban majdnem elutasítottam - jaj de nehezen fogadom el a segítséget -, aztán mégis igent mondtam. Egy távolabbi városba kellett utazni, és még azt is felajánlotta, hogy mehetünk az ő autójával, ne nekem kelljen a vezetésre figyelni vagy parkolót keresni. A parkolóhelytől egy gyönyörű parkon át vezetett az út a rendelőig, s bár már a torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, elmeséltem neki is, mit olvasok éppen a rezonanciáról, s hogy szeretném ezt itt és most gyakorolni. Soha nem szeretném elfelejteni ezeket a fákat, ahogy az októberi napsütés átragyog a rozsdás leveleken. Nem szeretném elfelejteni ezt a beszélgetést, s a felhőket sem az égen. 

Amikor egy időpontra igyekszünk, valószínűleg nem a fákkal és a felhőkkel foglalkozunk, hanem azzal, hogy nehogy elkéssünk s hogy majd mit fogunk mondani. Vagy ha orvosi időpontról van szó és nagyjából elképzelésünk is van arról, hogy mi fog történni velünk, akkor egyszerűen csak a rettegést akarjuk túlélni.

 

Észrevettem, hogy még a lehető legszebb időpontokban is van valami, aminek van egy kis "kell" íze. Vendégségbe hívtak: kellene venni egy virágcsokrot ajándékba. Találkozunk a könyvklubbal: sietnem kell, nehogy elkéssek. Több napi esőzés után kisüt a nap és beragyog a meglehetősen piszkos ablakokon: meg kellene pucolnom őket.

 

De minden pillanatban ott rejtőzik egy-egy apró rés is.

Ezek a rések csodákra nyíló kapuk.

Lehetőségek, hogy úgy tegyük széppé és emberivé az életünket, hogy közben, valami olyan paradox módon, amilyennel csak az evangéliumokban találkozni, feladom a kontrollt afelett, hogy feltétlenül széppé tegyem az életemet.