A november

egy elegáns, ősz hajú hölgy, aki lassan, két bottal is támogatva magát sétál az erdőben. Frissen mosott haja szépen beszárítva, visszamosolyog, amikor egymás mellé értek és kedvesen válaszol, hogy guten Morgen, guten Morgen. Továbbhaladva arra gondolsz, hogy majd te is pont így, két-három évtized múlva, ha megadatik. Szépen, méltósággal, ameddig csak lehet.

Ez itt most az ősz búcsúja s az első hó szezonja. Az, amiről bár pontosan tudod, hogy hamarosan elolvad, mégis megdobogtatja a szívedet. Elhúzod a függönyt, hogy jobban lásd az aláhulló pelyheket. Téli álomra készülődik a kert.

Ez itt a befejezett vagy befejezettnek nyilvánított, az utóbbi időszakban a közlekedési káoszért felelős útfelújítások szezonja. Friss kátrány illata, amint elhalad melletted az úton az utolsó teherautók egyike. A bolt előcsarnokában, ahogy belépsz jobbra, egy ideiglenesen felállított polcon több tucatnyi mikulásvirág mosolygó csapata. Szemben a pékségből a frissen sült zsemlék illata. 

Ez itt a munka előtti hosszú erdei séták szezonja, amire végül többnyire mégis rászánod magad. A nedves moha és friss avar puhasága a bakancsod alatt. A monokróm táj. Ha jobban odafigyelsz, az út széli bokrokon apró erdei gyümölcsök ragyognak fel színesen a ködben, mindegyik egy-egy  nagy, remegő esőcseppet egyensúlyozva: csipkebogyó, kökény, galagonya s mély, sötétkék színű vadszőlőgerezdek a kőkerítéseken. A fákon itt-ott az utolsó, fonnyadt almák. 

A parókia üzenőfalán az első adventi programok. De az már majd egy másik szezon témája lesz.

Visszanézve

a naplót, látom, körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el olvasni a Kurzeck könyvgyűjteményemet. A hetedik könyvéből, ebből a több, mint ezer oldalas kötetből még körülbelül ötven oldal van hátra. Bár lenne időm elolvasni, még mielőtt elindulok dolgozni, úgy döntöttem, félreteszem estére vagy holnap reggelre. 

Hogyan magyarázzam el e lassú, csendes utazásnak az élményét? 

A mély olvasásnak, az olvasónapló vezetésének a szépségét? 

Azt hiszem, lehetetlen. 

 

Valószínűleg még egy évre lesz szükségem, hogy a sorozat többi könyvét is elolvassam, de nem sietek. 

Csak megálltam egy pillanatra körülnézni, hol tartok, mekkora utat tettem meg, mennyi lehet még hátra. 

Rohanhatnék, hogy minél hamarabb célhoz érjek, de ez azon utak egyike, ahol valóban, nem a célbaérés a cél, hanem az út maga a cél.

Mikroszezonok.

Egy évben van 525.600 perc, 8760 óra, 365 nap, 52 hét, 12 hónap, négy évszak. Nemrég olvastam életemben először egy másik fajta, a japán kultúrából származó elképzelésről, amely az évet 72 mikroszezonra osztja. Az apró, körülbelül öt napig tartó szezonok s a hozzájuk kapcsolt egyszerű, lírai nevek a lehető legárnyaltabban írják le a japán éghajlatot. Például a november 7 és 21 közötti időszak neve az, hogy a tél kezdete, s ez három mikroszezont ölel át: a kaméliák virágzását, a talajfagyok kezdetét, a nárciszok virágzását. 

Olyan szép, kedves gondolat.

Arra indít, hogy én is megpróbáljam személyesen rám méretezett mikoszezonokban szemlélni és megélni a napjaimat. Az ősz határozottan másképp néz ki, mint akár csak egy héttel ezelőtt. Ugyanazt a tájat nézve ugyanazon az ablakon át, ugyanazon az erdei ösvényen járva nap mint nap, észreveszem a legapróbb változásokat is. Az elmúlt héten háromszor is elautóztam a hozzánk legközelebb elterülő kis, Duna-parti városba, s ma másnak láttam, mint például csütörtökön vagy szombaton. 

Most van a ködborította utakon való autózások mikroszezonja. 

Ideje elővenni a szekrény mélyéről a szép, régi kasmírkabátot. 

Reggelenként rendszeresen dér borítja a háztetőket, 

s tegnap behoztam a kertből az utolsó, halványrózsaszín rózsákat. 

Nem csak a táj változik. Én is változom. Apró, szinte észrevehetetlen, de mégis valóságos mikrolépésekben leszek azzá, akivé lennem itt és most lehetséges.

Kedves dolgok.

Péntek este van. A köd, a nap közepén levő néhány órát leszámítva, nagy fehér dunyhaként telepszik rá mostanában a bajor erdő azon részére, ahol élek. A fák csendesen álldogálnak az út szélén. A csupasz ágakon meg-megpihennek a varjak s mikor felreppenek, mintha csak egy régi, fekete-fehér filmben kaptak volna szerepet, úgy tűnnek el lassan halványodva a szemem elől, hogy az az érzésem, már nincsenek is itt. Átlényegültek egy másik, karnyújtásnyira levő, de láthatatlan világba.

A férjem éppen fúr-farag. Íróasztal készül. Nekem. Gyermekkorom óta az első, ami ténylegesen és csakis az enyém lesz. Tudom. A blog majdnem tizennyolc éve alatt már számtalanszor írtam arról, hogy mindig a saját asztalt kerestem, s hogy mindenféle ok miatt mindig a konyhaasztalnál kötöttem ki végül. Hosszú, tulajdonképpen érthetetlen történet. De majd most. Egyébként van gazdátlan asztal a házban, több is, használtam is már majdnem mindegyiket, de főleg ilyenkor, amikor fűteni kell, csak abban a néhány helyiségben van meleg, ahol tényleg vagyunk: konyha, ebédlő, nappali. Az ezek mellett levő apró gardróbszobából pakoltam ki néhány, tulajdonképpen felesleges polcot, szekrényt, ide kerül az asztal, s lesz majd hely nyomtatónak, a saját és az irodai laptopnak is. Boldogan hallgatom a fúrógép zúgását. Azon gondolkodom, mindjárt sütök néhány palacsintát, köszönetképpen.

De a múlófélben levő hét legkedvesebb élménye és feladata mégis az volt, hogy napokon át tartó csomagolás után elkészültek az idei adventi kalendáriumok a gyerekeknek. Holnap talán oda is érnek a címzettekhez. Öröm volt összeválogatni az ajándékokat. Már gyűjtöm őket egy ideje. Karácsonyi csésze, zsebkendő, könyvjelző, gyertya, fürdősó, tea, forró csoki, spagetti, pesto, post-it cetli, zokni, ceruza, csokoládé, kézkrém, vitaminok, kis törölköző, fülbevaló, fűszerek, ételrendelési utalvány került a kis csomagokba, csupa olyasmi, amiről úgy gondoltam, soha nem lehet az ember túl felnőtt ahhoz, hogy ne tudna örülni neki.

Talán kicsit korai volt máris postázni a dobozokat. De igazából azt hiszem, pont jókor ahhoz, hogy legyen idő bőven a lassú Vorfreude-ra is. Legyen idő nézegetni a különbözű színű szalagokkal, különböző mintájú csomagolópapírban rejtőző meglepetéseket, s megengedni egy-egy pillanatra, hogy újból gyerekek legyenek.

Akár csak

 néhány napi távollét után is idő kell ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam a közben teljesen kihűlt házban. Azonnal bekapcsoljuk a fűtést, de első éjszaka még így is didergek és pulóvert is húzok a pizsamám fölé. Elfelejtettem kenyeret hagyni és hozni is, ezért abból készítek vacsorát, amit találok: néhány szem krumpli, tojás, káposzta. Később egy csésze tea.

Akár csak néhány napi távollét után is érzem, az otthon nem ezek a falak és nem ezek a tárgyak. Az otthon lélek és meleg vacsora, emlékek és kötött pulóver és a napló, amit hűségesen vezetek, ugyanazt az egy, már rég elkezdett mondatot írom tovább és tovább, amíg csak élek, a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb füzetekbe.

Ma reggel dér borította a háztetőket, s az égbolt egyik, külön erre a célre fenntartott területén, valahol délkeleti irányban, közvetlenül a völgyet eltakaró szürke ködtakaró felett, néhány rózsaszín kis felhő, mintha angyalok lennének, a még láthatatlan napfelkelte előhírnökei.

Délután olyan hamar alkonyodik - a faliórákat még mindig nem állította át senki -, hogy észre sem veszem. Már rég sötét van, mire feltekintek és kinézek az ablakon. Valószínűtlenül sokáig írom ezt a, tulajdonképpen nem sokat mondó néhány sort. Mintha a blog is egy kihűlt ház lenne, idő szükségeltetik a felmelegítéséhez, idő és gyakorlat és lélek.

Friss vizet eresztek a teafőzőbe, néhány, a saját kertemből szedett és szárított mentalevelet teszek egy bögrébe. Még bőven van idő a vacsoráig.