Lassú érlelődés.

Amikor reggelenként kinézek az ablakon, mindig ugyanazokat a bokrokat látom a kertben. Amikor dolgozni indulok s a falu végén az útelágazásnál balra kanyarodok, s mindig ugyanazokat a dombokat, fákat látom. Ha ritkán néznék ki az ablakon, ritkán autóznék be a városba, csak azt venném észre, hogy most még zöld volt, majd egyszer csak kopár lett minden. 

De a mindennapi, rutinszerű életnek pont ez a szépsége. 

Ez a lassú változás. 

Így ősszel különösen megérint a búcsú lassú érlelődése.

 

Olyan vigasztalónak érzem, hogy nem hirtelen történik. 

Nem hamarabb, mint ahogy képes lennék rá. 

Nem azonnal kell elengedni azt, amiről úgy érzem, az életem függ tőle.

Persze, már rég nem a bokrokról és a fákról beszélek.

 

Némelyik búcsú nem könnyed. Nem szép. Nem méltó. 

Eszembe jut egy apró példa az életemből: mikor annak idején az első gyermekünkkel voltam várandós, folyton csak a nutellára tudtam gondolni. A nutellát kívántam éjjel-nappal. Pedig pénzünk sem volt rá, s egészséges sem volt, természetesen. Egyszer olyan sokat ettem egyszerre s ezáltal annyira elegem lett belőle, hogy hosszú évekig rá sem tudtam nézni azután.

 

Némelyik búcsú így néz ki. Miközben teszek még egy s még egy lépést az ellenkező irányba, a szívem mélyén már tudom, pont ez a kerülőút fog végül hazavezetni. Mert valamiért muszáj elérnem azt a pontot, ahol végérvényesen elegem lesz a saját ostobaságaimból. Tudom, be fog következni, be kell következnie, mert nem tesz jót senkinek.

Persze, már rég nem a nutelláról beszélek.

 

Azt hiszem, ha valaki elég őszinte magához, pontosan tudja, miről beszélek. Legalább egyszer az életben megtapasztalta, megélte, túlélte.

 

Mindenkinek más harcai vannak. Ital, drog, csokoládé. Néha a legszebb, legfinomabb dolgok. Egy-egy szokás. Egy bizonyos gondolkodásmód. Egy-egy megszokott reakció. Éretlen viselkedésforma. Folytonos sértődöttség. Egy-egy toxikus kapcsolat. Függés valakitől, akit csodálsz, s bár senki sem hibás érte, egyértelműen nem tesz jót senkinek.

 

Közben lassan érlelődik a búcsú. 

Még ragaszkodom, még nem tudom elengedni. 

Ma még nem.

 

De a szívem mélyén tudom, holnap talán már igen. 

Aztán történik valami. 

Egy megszégyenülés, visszautasítás, mellőzöttség. 

A kegyelem néha a legkülönfélébb álruhákban érkezik. 

S akkor, egyszer csak - el tudom engedni. 

 

A falevél, a legszebb is, egy adott ponton végül elkezd alázuhanni.

S tudom, innen már nincs visszaút.

Elkezd hintázni, pörögni a levegőben, s én elvarázsolódva figyelem a repülését, ahogy lassan, szeretettel földet ér. 

A szép életnek

sok szép titka van. 

A legszebbek között a legszebb nem is titok:

egyszerűen csak észrevenni a szeretet apró megnyilvánulási formáit. Ennyi.

 

Péntek este van, nagyon későre jár. Annyira, hogy lassan érdemes elgondolkodni egy második vacsorán. Vagy inkább egy extrém korai holnapi reggelin? Hazaérve a munkából annyira fáradt voltam, hogy este nyolckor, közvetlenül az első vacsora után, azonnal elaludtam, ruhástul, ahogy voltam, az ágyon. Aztán felébredtem, s mert úgy éreztem, ma még nem tettem csak a magam kedvéért semmit, azt mondtam: írj valamit. De miről írhatnék. Gyógyuláson és munkán és alváson kívül alig történt valami a héten.

 

Szerdán volt az egyik nagyon jó barátnőm születésnapja. Engem is meghívott egy ünnepi vacsorára. Millió okom volt nem elmenni: betegség, túlórák, énekóra ugyanabban az időpontban, s a szüleim is itt vannak most nálunk. De valahogy éreztem, nagyon fontos lenne mégis elmenni. A szüleim megértették, az énekórát lemondtam, éppen meggyógyultam valamennyire és bár munka után csak jóval később tudtam odaérni, mint a többiek, elmentem. 

 

És ebben az egyszerű tényben annyi, de annyi szép mozzanat van.

 

Látom, ahogy Anyuval fújjuk reggel indulás előtt a ballonokat.

Látom ahogy ott utaznak velem s várnak rám az autóban, amíg dolgozom.

Látom az ajándékomat: egy különleges virágcserepet, amit, ha nem szeretném ennyire amennyire a barátnőmet, megtartottam volna saját magamnak.

Látom a saját, az ünnepelttel néhány évvel ezelőtt készült közös fotómat a hűtőszekrényén. Eleve hogy egy rólam készült fotó ott legyen valakinek a hűtőszekrényén!

S hogy az én kedvemért a legfinomabb vegetáriánus ételeket készítette el, ez majdnem a könnyekig meghat. 

 

A szép élet titka: a szeretet.

De ezt csak egészen praktikus döntésekkel és részletekkel lehet megteremteni. Egyszerre egy döntés, egy pici részlet.

S nem elég csak megélni. Nekem legalábbis nem. Nekem feltétlenül írnom is kell róla. Fel kell jegyeznem valahova.

Valamiért úgy érzem, fontos megfogalmaznom, úgy érzem teremtő erő van abban, ha megnevezem azt, amit szeretek. 

Minden olyan szép! #3

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Ősz. Néhány napig beteg voltam. Valami vírusféle. Mikor újra volt erőm kitekinteni az ablakon, olyan érzés volt, mintha valaki valahol meglepetés partit szervezett volna nekem. Mindenütt aranyló fák, s pirosló bokrok a kertben, s a pirosló bokrokon sötétkék bogyók, a völgy pedig olyannak tűnt a messzeségben, mintha valaki lágy filterrel vonta volna be a tájat. Lemaradtam az előre elképzelt szép, kedves, óvatos, aprólékosan megfigyelt átmenetről. S most már tudom, ilyen is lehet a búcsúzás. Ilyen hirtelen, ilyen kitörően örömteli, ilyen meglepő! Mintha nem is búcsú lenne. Hanem sokkal inkább megérkezés.

- Olvasás. Pontosan két éve, hogy belekezdtem egy hosszú távú olvasási projektbe. Peter Kurzeck életművét terveztem akkor végigolvasni. Még mindig nem értem a végére, de a nagy részét már valóban elolvastam: alaposan, olvasónaplót vezetve. Sokfélét olvasok, sok minden érdekel, sokat is felejtek. Kevés dolog marad meg igazán. Van, ami jó is, hogy nem marad meg. S bár igyekszem naprakész lenni, még mindig az a fajta szépség nyűgöz le igazán, amit ezeken lassú, rejtett helyeken fedezek fel, s amelyről szép tintával jegyzeteket készítek egy füzetbe, jegyzeteket, amiket rajtam kívül nem fog elolvasni senki.

- Gyertyák. Újra eljött a gyertyák ideje. Nagyon szép, bolhapiacon beszerzett gyertyatartóim vannak. Történetük van, amit én nem ismerek. Még ott voltak bennük a múlt télről megmaradt, már majdnem csonkig égett gyertyák. Vendégeket vártunk éppen, s míg készült az étel, megtisztítottam őket. Olyan szép volt a pillanat, amikor leültünk az asztalhoz! Az új gyertyák fénye azt jelezte: nem sietünk. Az együtt eltöltött idő fontos. Fontosak vagyunk magunknak és egymásnak. Ünnep van.

- Kávé a kertben. Bár már hideg van és nagyon jól esik bent lenni a melegben, a gyógyulás első érzésére jól felöltöztem, és kimentem a kertbe meginni a kávét. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy más, szebb, jobb, tágasabb gondolataim legyenek: a szoba plafonját kicserélni a szabad égre.

- Posta. Én még mindig szoktam képeslapot küldeni, nem is ritkán, de kicsit zavar, hogy a postán csak lepecsétlik, nem tesznek rá bélyeget. Ezért most vettem egy ívet - hova tűntek az igazán szép bélyegek? -, kitűztem a falra, hogy mindig szem előtt legyen és emlékeztessen rá, milyen jó érzés levelet írni és kapni. 

- Blog, kommentek. Mindig nagyon örülök a kommenteknek és igyekszem mindenkinek válaszolni. Csak ezt akartam mondani. Hogy számít, hogy segít, és hogy öröm. Köszönöm.  

Minden olyan szép! #2

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.

- Gombák. A férjemnek hirtelen új hobbija lett: a gombák. Tényleg gyönyörűek. A nevük is! Barna érdestinóru, vörös érdestinóru és talán még arany tinóru is volt a zsákmányban. Miután a szakértők - a hozzá hasonló korú srácok itt a szomszédságban - is egyértelműen azt mondták, finom, ehető gombákról van szó, el is készítettem, olivaolajban megsütve, fokhagymával, petrezselyemmel fűszerezve.

- Öltözködés. Erről tervezek egy külön bejegyzést írni, de azt elmondhatom, hogy szerintem ősszel lehet a legszebben öltözködni. Nagy szeretettel vettem elő az Edinburghban vett secondhand tweed zakómat, nagy örömmel a pulóvereket, sálakat. S a gumicsizmámat! Ahogy kinézek az ablakon, a szomszéd ház ajtajában is ott sorakoznak az ott lakó gyerekek gumicsizmái. Lehetetlen ezt látni és nem mosolyogni.

- Színtípus. Éveken át azt hittem, egyértelműen és tisztán a tél színtípusba tartozom. De néhány hónapja a lányom egyik barátnője megállapította, hogy inkább sötét ősz vagyok. Tehát az én színeim a sötét, meleg, gazdag színek. Gesztenyebarna, csokoládébarna, terrakotta, mustársárga, pávakék, sötétzöld és a kedvencem, a szín, amit mindig is ösztönösen választottam ruhavásárláskor: a rozsdavörös. 

- Barátok. Az elmúlt héten kétszer is voltam barátokkal reggelizni, teázni. Egyik alkalommal sem jutott eszembe fotót készíteni. És ez így van jól.

- Könyvek. Miután a nyár folyamán körülbelül két hónapig semmit sem olvastam, lassan visszatért az olvasás öröme az életembe. Két új felfedezettem is van. Jon Fosse könyveit a könyvtárból vettem ki és a szívem legmélyéig megérintenek. Elif Shafak török írónő pedig teljesen új világokat nyit meg előttem. A There are rivers in the sky című új könyve számomra az év könyve, bár igaz, még nincs vége az évnek.

- Blog. El sem tudom mondani, mennyire vártam a szerdát, hogy írhassak ezekről a dolgokról. Hogy mint képeslapokat vagy újságból kivágott fotókat feltűzhessem a hirdetőtáblára, egyszerűen csak azért, mert annyi örömöt adnak. Mert minden, de minden olyan szép!

Őszi séta.

Ma itthonról dolgozom.

Az asztalomon laza rend, amit, ha szigorúbbak lennénk a kelleténél, nevezhetnénk akár laza rendetlenségnek is. Tény: még nem érte el a szintet, amikor tennem kellene ez ügyben bármit is. 

 

Egy normális munkanap délelőttjén sétálni menni az erdőbe, tudom jól, luxus.

Október van, az év legaranylóbb hónapja, még akkor is, amikor, mint ma, szinte földig ér a szürke, esőfelhőktől terhelt ég. 

Előveszem a skót mintás gumicsizmákat, letakarítom róluk az egy év alatt rájuk rakódott port és pókhálókat. 

Majd elindulok. 

Ugyanazon az erdei ösvényen, ahol, ha nagyon óvatosan számolok, akkor is már több ezerszer, és nem, nem tudom megunni, s azt is alig tudom elhinni, milyen szép matt árnyalatokban ragyog rám az őszi fény.  

 

A lépteim alatt sár, tócsák, falevelek, az út mentén elszáradt, összeroskadt növények. A fák között itt-ott letört ágak. Minden szépen, természetesen, laza rendben és rendetlenségben történik, így megyek én is, mint egy festményben, így simulok bele a tájba a lépéseimmel, a kérdéseimmel s ezzel a megmagyarázhatatlan nagylelkűséggel, amit egy ideje másokkal és saját magammal szemben is érzek:

 

amivek küszködünk, amitől búcsúzunk, ami jön, ami megy 

- egyszóval  a m i   v a n -,  

az rendben van.

 

Néha épp annyira nem lehet és nem is kell tenni ellene semmit, mint ahogy az őszi faleveleket sem takarítjuk el az erdei ösvényekről. Nem próbáljuk meg visszarögzíteni őket az ágakra.

Nem siettetjük, de nem is lassítjuk a természetes folyamatot. 

 

A legszebb, legméltóbb pillanatainkban egyszerűen csak jelen vagyunk. Valóban jelen.

Részeivé válunk a tájnak.  

Néha ez az egyetlen, talán a legfontosabb emberi feladat. 

Minden olyan szép! #1

Október elseje. 

A lehető legmegfelelőbb időpont, hogy elkezdjek valami újat itt a blogon. 

Terveim szerint szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amiken gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. És az lesz benne a különleges, hogy nem kell valami mély üzenete legyen, lehet egyszerűen csak az, ami: egy ötlet vagy megjegyzés egy hirdetőtáblán.

 

Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.

 

A "minden olyan szép!" cím története röviden: mikor múlt héten Münchenben jártam, majdnem megvettem egy képeslapot, amin egy Andy Warhol által írt mondat állt. "All is pretty". Végül nem vettem meg, amit már bánok, de helyette megszületett ez a heti rovat, amit addig fogok vezetni, amíg örömömet lelem benne.

 

- Miután néhány hete újból nem lakik gyermek a házban, azzal enyhítettem a hiányt, hogy körülnéztem az itt tárolt ruháik között. Egyébként mindig ők azok, akik, mikor hazajönnek látogatóba, máris körülnéznek a ruhásszekrényemben, hogy aztán biztos kézzel kiválasszák és "kölcsönvegyék" a legkedvesebb ruhadarabjaimat. Most én is viselem az övéket.

 

- Még Münchenben, tehát már majdnem egy hete, vettem  magamnak egy csokor virágot. Itthon kétfelé osztottam, az egyik rész az íróasztalra került, a másik a konyhába. Hihetetlen öröm minden nap cserélni a vizet, visszavágni a szárakat és időt szánni rá, hogy egyszerűen csak gyönyörködjek a szép virágokban.

 

- Megkezdődött a tökszezon. Tegnap a férjemnek vendégei voltak, amolyan férfiösszejövetel, késő estig ültek odakint a tűz körül. Nekem nem kellett készülnöm semmivel, de megleptem őket egy nagy fazék frissen készült, forró töklevessel. Nagy örömöt okozott, először is nekem, talán éppen azért, mert nem volt kötelező elkészíteni.

 

- El sem tudom mondani, milyen rendetlenné tudnak válni időnként a polcok a fürdőszobában. El sem tudom mondani, milyen boldogság, amikor végre eldöntöm, hogy rendbeteszem őket. Mikor elpakolok mindent, amire nincs is szükségem. Mikor újra látom, milyen kevés az, amire valójában szükségem van a szépséghez.

 

- S végül: a frissen ültetett őszi virágok a bejárati ajtó mellett a régi kosárban! Ennyi őszi díszítésre futotta eddig az erőmből. Mindig mosolyra késztet ez a szerény szépség, amikor hazaérkezem. Minden olyan szép!