Őszi séta.

Ma itthonról dolgozom.

Az asztalomon laza rend, amit, ha szigorúbbak lennénk a kelleténél, nevezhetnénk akár laza rendetlenségnek is. Tény: még nem érte el a szintet, amikor tennem kellene ez ügyben bármit is. 

 

Egy normális munkanap délelőttjén sétálni menni az erdőbe, tudom jól, luxus.

Október van, az év legaranylóbb hónapja, még akkor is, amikor, mint ma, szinte földig ér a szürke, esőfelhőktől terhelt ég. 

Előveszem a skót mintás gumicsizmákat, letakarítom róluk az egy év alatt rájuk rakódott port és pókhálókat. 

Majd elindulok. 

Ugyanazon az erdei ösvényen, ahol, ha nagyon óvatosan számolok, akkor is már több ezerszer, és nem, nem tudom megunni, s azt is alig tudom elhinni, milyen szép matt árnyalatokban ragyog rám az őszi fény.  

 

A lépteim alatt sár, tócsák, falevelek, az út mentén elszáradt, összeroskadt növények. A fák között itt-ott letört ágak. Minden szépen, természetesen, laza rendben és rendetlenségben történik, így megyek én is, mint egy festményben, így simulok bele a tájba a lépéseimmel, a kérdéseimmel s ezzel a megmagyarázhatatlan nagylelkűséggel, amit egy ideje másokkal és saját magammal szemben is érzek:

 

amivek küszködünk, amitől búcsúzunk, ami jön, ami megy 

- egyszóval  a m i   v a n -,  

az rendben van.

 

Néha épp annyira nem lehet és nem is kell tenni ellene semmit, mint ahogy az őszi faleveleket sem takarítjuk el az erdei ösvényekről. Nem próbáljuk meg visszarögzíteni őket az ágakra.

Nem siettetjük, de nem is lassítjuk a természetes folyamatot. 

 

A legszebb, legméltóbb pillanatainkban egyszerűen csak jelen vagyunk. Valóban jelen.

Részeivé válunk a tájnak.  

Néha ez az egyetlen, talán a legfontosabb emberi feladat.