Minden olyan szép! #12

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Lassúság. Az idei január az összes többitől eltérően valahogy nem tűnik hosszúnak. Nagyon is gyorsan telnek a napok. Én vagyok az, aki lassú vagyok egy gyorsan változó, gyors reakciót, munkát igénylő világban. Néha nem tudom, mi ez bennem. Lustaság? Szétszórtság? Miért van szükségem annyi időre mindenhez? A rövid, lehetőleg egy percnél rövidebb figyelmet igénylő szövegek világában én Proustot szeretnék olvasni. Esténként néha apró rajzokat készítek valamiről, amit aznap láttam, s amit egyetlen kattintással is meg lehetne örökíteni vagy talán inkább elfelejteni? Igen, időnként az az érzésem, azért készítünk - én is - annyi fotót, hogy utána nyugodtan el lehessen felejteni, amit láttunk. Ne kelljen foglalkozni vele, megállni, hosszasan megfigyelni az apró részleteket s hogy hogyan esett a fény s hogy mire gondoltunk,  mit éreztünk, mit érintett meg bennünk...

Persze, újból, olyan gyorsan telt el a szerda, mire észrevettem, már csütörtök lett. 

- Egyensúly. Mivel hajlamos vagyok a mély figyelmet, lassú szemlélődést igénylő dolgokra, tudatosan teszek ellene. Az egyensúly érdekében. Például vendégeket hívok, rendszeresen. Múlt szombaton a könyvklubos barátaimat hívtam meg reggelire, s mondanom sem kell, mikor péntek este zárás előtt tíz perccel értem oda a boltba munka után bevásárolni, egyetlen porcikám sem kívánta a másnapi korai felkelést, rendezést, terítést, készülődést. Este születésnapra voltunk hivatalosak. Mondanom sem kell, inkább maradtam volna itthon egy jó könyvvel és puha takaróval. Visszagondolva az elmúlt egy évre körülbelül tíz új embert ismertem meg, akiknek most különböző mértékben, de helyük van az életemben. Gazdagabbá, színesebbé teszik azt, s remélem, én is az övéket. Főleg az én korombelieknél látok gyakran egyfajta visszahúzódást, mozdulatlanságot, mintha már rég eldőlt volna, milyenek vagyunk s hogy mi lesz. Én ezt - még? már? - másképp látom, másképp érzem. 

- Unalom. Fásultság. Ha csak az elmúlt hét napra tekintek vissza, talán meg tudom fogalmazni, mitől vagyunk sokan, sokszor unottak, fásultak. Attól, hogy kívülről szemléljük a dolgokat. Legyen szó bármiről. Éneklés, tánc, úrvacsora, imádkozás, könyvelési munka. Bármi. Lehet nem énekelni miközben mindenki énekel, lehet úgy énekelni, hogy csak a szánkat mozgatjuk, de lehet úgy is, hogy beleremeg, meghasad közben a szívünk. Lehet közben ítélkezve figyelni másokat. Kívülállóként. Bár az ítélkezés mélyén, ha minden réteget visszafejtünk, többnyire egyfajta irigység van, s ha még mélyebbre megyünk, színtiszta vágyakozás van: mindannyian élni, ragyogni, részt venni szeretnénk. Ezért vagyunk itt.

- Valóra vált álom. Hétfő este, már majdnem éjfél körül, a jól lehúzott redőnyök mögött üldögéltem a nappaliban. Még néhány sort akartam kötni lefekvés előtt. A férjem kiment sétálni még egyet. Egyszer csak hallom, csenget. Azt hittem, elfelejtett kulcsot vinni. De nem. Izgatottan kiáltott fel, hogy menjek gyorsan, sarki fényt látott. Felkaptam egy kardigánt a pizsamámra, kiszaladtam majd vissza a telefonomért, majd megint vissza és...tényleg. Ott voltak a sarki fények. Pirosan, zölden. A piros fény stabilan, a zöld táncolva. Hol itt, hol ott bukkant fel. Szaladtam fel a dombra, hogy jobban lássam. Ide-oda csúsztam, estem-buktam a fagyos havon a sebtében felvett gumipapucsban. Majd megfagytam, egész testemben reszkettem miközben néztem, néztem. Egész életemben vágytam rá. S mint a legtöbb ismerősöm a faluban, én is majdnem elszalasztottam. De végül mégsem. 

Minden olyan szép! #11

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Visszafele indulok el a múlt szerda felé. 

A ma estével kezdem. 

Reggeltől kora estig bent voltam az irodában, onnan egyenesen mentem énekórára, majd késő este érkeztem hazam szédülve, éhesen, kimerülten. Vannak ilyen napok s én valahogy szeretem is őket. Észrevettem, olyan apróság is segít jól éreznem magam, hogy szépen öltözök fel. Ma a világoskék fodros blúzomat vettem fel, vékony barna kardigánt s a legkényelmesebb nadrágomat. Hozzá sárga kabátot, fekete bakancsot. Kiegészítők: a karórám, a barna monstera alakú fülbevalóm, egy karkötő. Szerintem elég egyszerű, de talán mert nagyon jól éreztem magam ebben az összeállításban, szinte mindenki, akivel találkoztam, megdicsért valamit rajtam. Blúzt, karkötőt, kabátot. Mindenkinek valami más tetszett. Biztos nyilvánvaló, amiről mesélek, de épp elégszer öltöztem már úgy, hogy egyáltalán nem tetszettem magamnak. Nem éreztem magam otthon a bőrömben. S mondanom sem kell, bókot sem kaptam, pedig jó érzés. Adni is, kapni is. 

 

-  Apró változások. Az irodában az én asztalom egy eléggé félreeső helyen van, de amikor reggel megérkeztem, szóltak, ma a recepciónál levő számítógépnél fogok dolgozni s én fogom fogadni a klienseket is. Úgy szerettem. Néha egy ilyen egészen pici változás is elég ahhoz, hogy megújuljon a munkakedv, a lendület.

 

- Barátság, kedvesség. Befejeztem Mel Robbins még a múlt évben elkezdett, Let them című könyvét. Nagyon tetszett az a rész, ahol arról ír, hogyan barátkozzunk olyan helyen, ahol alig ismerünk valakit. Négy nagyon praktikus, a saját életében kipróbált lehetőséget vázol fel: bókoljunk az embereknek, dicsérjünk meg velük kapcsolatosan valamit/ legyünk kíváncsiak/ mosolyogjunk és köszönjünk, ha elmegyünk valaki mellett/ tegyük mindezt elvárások nélkül. 

A kedvesség, a szívélyesség amivel másokhoz közeledünk, valamilyen úton-módon mindig visszajut hozzánk.

 

- Havazás. Sokat havazott. Olyan gyönyörű még mindig minden! Minden pillanatát élvezem. A kirándulásokat. Az itthon maradást. A hólapátolást. Építettem egy hóasszonyt is! És nincs annál szebb, mint vonattal végigsuhanni a hóesésben.

 

- Majdnem csütörtök van már. Majdnem ma is holnapra maradt a szerdai rovat megírása. Akármilyen tökéletlenül is, de végül megírtam ma. És ennek úgy örülök. Azt hiszem, csak annyi kellett hozzá, hogy főzzek nap végén egy kis kanna forró teát és elkezdjek írni az elmúlt hét napról visszafelé, fordított sorrendben. 

Jó éjszakát világ! 

Minden olyan szép! #10

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Szerdai rovat, megint csütörtökön. 

Két szót választottam vezérfonalként erre az évre: következetesség és munka. Elismerem, egyik sem túl elegáns. Nem költői. Mindkettő inkább olyasmi, mint egy naponként használt szerszám vagy konyhai eszköz. 

Következetesen szeretném folytatni a naponkénti naplóírást, az olvasást, a blogírást, rajzolást, nyelvtanulást, kötést, mindenféle alkotást, a házunk rendbentartását, szeretnék jobb lenni a munkámban, sportolni, jó barát és szomszéd, jó ember lenni. 

Sok időt töltök azzal, hogy gondolkozzak ezekről a dolgokról. Hogy részletes terveket készítsek, listákat írjak. 

Azt vettem észre, sokszor éppen a hosszas tervezés válik akadállyá a megvalósításban. Mert mire odajutnék, hogy nekifogjak valaminek, már ki is merültem és szükségem van egy kis pihenésre. Közben alábbhagy a lendület. 

Ezért választottam második szóként a munkát. Értem ezalatt a cselekvést, akármilyen tökéletlen formában. Az álmok és a valóság közötti különbség a következetes munkában rejtőzik. 

Tíz percnyi cselekvés többet ér, mint tíz órányi tervezgetés.

 

- Konkrét tervek. A "szeretnék többet sportolni" egészen konkrétan heti legalább négyszer negyven perc intenzív edzést jelent. A "blogírás" azt, hogy legalább heti egy bejegyzést írok. A ház rendbentartása azt, hogy naponta legalább tizenöt percet szánok rá, hogy valóban rendet tegyek egy polcon, sarokban, szekrényben. A nyelvtanulás azt, hogy minden este felírok néhány új szót és reggel átnézem. Építem a szókincset.  

- Lassúság. Már beindultak a hétköznapok, a munka, de én még mindig végtelenül lassúnak érzem magam. Több alvásra van szükségem. Több időre reggel, néha csak arra, hogy simogassam az ölembe ugró macskát. Hogy összegyűjtsem a bátorságot a nap elkezdéséhez. Több időre az olyan csendes, koncentrálást igénylő tevékenységekre, mint az olvasás. Elfogadom, hogy most ez van.

 - Rájöttem, annyi hobbim és érdeklődési irányom van, hogy a nap minden egyes percét beoszthatnám. Csupán csak azzal és úgy, hogy mindenre jusson valamennyi idő. Útközben majd úgyis elengedem, ami túl sok. És ha a szomszéd lány ír egy üzenetet, itthon vagyok-e, mert muszáj kisírnia magát, akkor borul minden. Félreteszek minden előzetes tervet. Az emberek mindig a legfontosabbak. Teát főzök, egy tányérra teszek néhány kekszet. És sírunk. De nevetünk is, igen.

- Érdekel, mi történik a világban. Hogy mi miért és hogyan alakult így, ahogy. Tegnap este megnéztem ezt a videót, hogy megértsem, mi történik éppen a Közel-Keleten. A Navid Kermani könyvet még múlt évben vettem, leginkább a lányai születésnapjára vagy esküvőjére írt szövegei miatt érdekelt. A lehető legjobb időzítéssel végül az elmúlt napokban olvastam el, egy ültömben. Úgy tudja összefoglalni, elmagyarázni a világban zajló politikai, társadalmi folyamatokat, hogy még sokáig továbbolvastam volna, szívesen. Ha mást nem, annyit megértettem, hogy minden mindennel összefügg. Egy rossz politikai döntésnek a világ egyik részén kétségbeejtő hatása lehet egy teljesen másik népre, a világ másik részén. A hírekben szereplő hangos eseményeken túl sok olyan folyamat zajlik, ami nem kap figyelmet. Sok okos, intelligens szakember, újságíró végzi a munkáját hűségesen. Emberségesen. Az már másik téma, hogy a hatalmon levők nem hallgatnak rájuk. Nem szeretek politikai témákról beszélni, főleg manapság nem, de figyelek, olvasok, tanulok, olyanoktól, akiktől van mit. És tanulok bízni abban, amit én magam gondolok. Amit én érzek. Bármit is mondanak a hangoskodók, a mindent jobban tudók.

- Órák óta írom ezt a bejegyzést. Sok megszakítással, persze. 

Lassú vagyok és szétszórt, s úgy érzem, nem csináltam ma semmit és nem tudok mondani semmi újat. 

A Joan Didion Notizen für John című könyvéről még nem is beszéltem, és nem is fogok. Annyira bátor, annyira szomorú. Annyira tele van szeretettel. Főleg a későbbiek tudatában - amit ő, amikor ezeket a jegyzeteket írta, még nem tudhatott -, hogy mind a férje, mind a lánya hamarosan meghalnak, szinte lehetetlen bármit mondani. Csak a bátorságot és a szeretetet, egy kis részét, továbbvinni.

 

- Akárcsak Kermani, én is egy - márciusi - esküvőre próbálok éppen egy ötperces beszédet írni. Természetesen nem jut eszembe semmi. Valami azért mégis. Megkértem az ifjú pár mindkét tagját, hogy egymástól függetlenül és a másik tudta nélkül mondjanak nekem két-három olyan hétköznapi gesztust, amivel a másik fél észrevétlenül, dobpergés nélkül, de könnyebbé teszi az életüket. Azt hiszem, majd ebből indulok ki. Mert a nagy dolgok, legyen szó a világról, politikáról, szeretetről, az új évről, a terveinkről, az álmainkról, mind olyan megfoghatatlanok. Csak onnan tudok elindulni valahogy, amit látható, amit kézbe tudok venni, egy szóból, amit ki tudok mondani. Egy emberi gesztusból, ami szavak nélkül is széppé teszi az életet.

Ajándék.

Tegnap, az ünnepek utáni első munkanapon - én még nem kezdtem el a munkát -, azzal töltöttem a reggeli órákat, hogy becsomagoltam és postáztam egy születésnapi ajándékot valakinek, aki kedves nekem. Neki készült az előző nap befejezett pár kötött zokni is, amit blokkolva, szárítva és szépen összehajtva piros masnival kötöttem át. Erre ráerősítettem egy cédulára a fonal leírását, s hogy lehet-e s hány fokon mosógéppel mosni. Egy nagyobb gyufás skatulyányi méretű dobozt bevontam csomagolópapírral és megtöltöttem saját készítésű fűszeres keksszel. Néhány tasak teát is tettem mellé, a legfinomabb fajtából - jázmintea -, ami volt itthon. Egy képeslapot is írtam. Hosszasan fogalmaztam a szöveget. Egészen pontosan kétszer írtam meg, mert csak másodjára sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Majd az egészet becsomagoltam újságpapírba. Odafigyeltem, hogy olyan cikkek legyenek rajta, amelyek a címzettet is érdekelhetik. Végül egy nagy borítékba tettem az egészet, megcímeztem és matricákat ragasztottam a neve mellé. Gyalog vittem el a postára. Ahogy kiléptem az ajtón, csodálatosan fehér táj fogadott és csak mosolyogtam, ahogy sétáltam a hóban.

Arra gondoltam, szeretem ezt a tulajdonságomat:

hogy szeretek ajándékozni, 

s bár nem tudok mindig ennyi időt és részletes figyelmességet szánni rá,

s messze nem annyi ember felé, mint szeretném vagy tervezem, 

de néha igen. 

Így fejezem ki a szeretetemet. 

Ilyenkor vagyok a leginkább önmagam és a legboldogabb.

 

Ma délután kezembe akadt az első osztályos koromban készült hivatalos iskolai fénykép. Egy nagyon igyekvő, mindenre elszánt, rendkívül komoly kicsi Márta nézett velem szembe. 

Hirtelen annyira meghatódtam. Könnybelábadt a szemem, de nem a szomorúságtól. Inkább attól, hogy kicsit kívűlről tudtam nézni magamra, mint egy szerethető személyre, mint arra a kislányra, aki voltam, s akinek tudok ugyanolyan gondossággal ajándékot készíteni, mint akárki másnak, akit szívből szeretek: egy hosszú sétát a havazásban, egy cserépben amarilliszt, egy espressot a kávézóban, időt nyugodtan elolvasni egy újságcikket, finom vacsorát, bátorítást, engedélyt a pihenésre.

 

Ha erre az új évre gondolok, 

szeretem úgy látni magam, 

mint aki hazafelé megy a hóesésben, 

a kezemben egy cserép virággal. 

Boldog új évet!

A szomszédságban szervezett szilveszteri minipartiról, amire mi is meghívást kaptunk, mint mindig, most én is én távoztam a legkorábban. És akkor éjjel három óra körül feltétlenül meg kellett még vennem és kinyomtatnom az Auld Lang Syne zongorakottáját, hogy aztán kora hajnalig gyakoroljam. Azt hiszem, ez nagyjából mindent elmond rólam.

Előtte, az év utolsó napján egy hosszú túrára is elmentünk a csontig hatoló hidegben. Karácsony és szilveszter között szeretem bejárni a környező helyeket. Szinte minden nap megtettem egy-egy körülbelül tíz kilométeres túrát. Kicsit már hagyománnyá lett.

Újévi fogadalmakat nem tettem. 

Boldoggá tesz, ha a már meglévő igyekvéseket folytathatom.

Különben is, ez nem a nagy újrakezdések időszaka.

Szó szerint a tél kellős közepén vagyunk még.

Akárcsak a természet többi részének, az emberi testnek és szívnek is talán inkább pihenésre, csendre van most szüksége. 

A fagyos talaj mélyén láthatatlanul, de erősödnek a már meglévő gyökerek.

 

Az év első napján egy zokni kötésén kívűl semmit sem csináltam. Csak ültem csendben. A kötőtűk halkan egymáshoz ütődtek néha. És engedtem szabadon kószálni a gondolatokat. Még zenét sem hallgattam. 

 

Nem maradunk le semmiről. 

A tavasz eddig még mindig megérkezett. Kirobbanó energiával fog majd érkezni idén is, s újra virágozni fogunk mi is, ezt megígérhetem. 

De most még tél van. 

Nyugodtan pihenhetünk még egy kicsit, igen.