nyelvi képességeim, vagyis jobban mondva képtelenségeim újabb bizonyítékát adtam ma...Pedig a minap is úgy örültem, mikor a fül-orr-gégész, - akihez úgy kerültem, hogy Enikő logopédusa arra gyanakodván, a kicsike azért nem halad különösképpen nyelvileg, mert talán nem hall jól - na szóval, ő azt mondta, hogy hű, de jól beszélek németül. (Persze Enci nagyon is jól hall, és ezt azért jó tudni.) Mert hogy pont előtte gondoltam orrlógatva arra, hogy már háromnegyed éve itt vagyunk, és én még mindig milyen vacakul beszélem ezt a nyelvet. Echte hullámvasút ez, mondom én.
Szóval. Már vagy két hete megbeszéltük Juttával, hogy ideje a férjeinket is megismertetnünk egymással egy finom kávé társaságában, és hogy az ma lesz. Nos, mindegyikünk úgy értette, hogy ő lesz a házigazda. Így három órakor ők is meg mi is vártuk a kedves vendégeket. Úgy fél négy után ő hívott, hogy akkor hol is vagyunk, erre én, hogy akkor ők hol is vannak. Szóval így. Hogy most ki értett félre kit, azt már soha nem fogjuk megtudni. Én mindenesetre elég rosszul kezdtem érezni magam a bőrömben, de aztán elmúlt ez az érzésem, mikor tíz perc múlva az egész héttagú családjuk beállított egy termosz kávéval, és egy tálca sütivel. Így szépen összeraktuk a kétféle uzsonnát, találtunk helyet magunknak a nem épp tágasságáról híres nappalinkban (Jane Austen ezt még szalonnak nevezte), és jól elvoltunk...nemrég mentek el.
Én általában egyáltalán nem szoktam vágyni arra, hogy valami apropóján megemlegessenek. De idegen környezetben ezt egyszerűen nem lehet elkerülni. Vagy azért, mert állandóan félreért az ember valamit, vagy azért, mert óhatatlanul másképp gondolkozunk, mint az "őslakosok". Például a múltkor szánkózni voltunk egy kétgyerekes
vendég családdal. Mivel elfáradtunk, Tibi hazament az autónkért, és számunkra teljesen természetes volt, hogy akkor abba most mind a kilencen bepréselődünk. Törvénytisztelő barátainkat kissé győzködni kellett. :) Igaz, az meg nekik jutott eszükbe, hogy a sehova-se-férő szánkót egyszerűen kössük az autó után. Később amúgy vissza is hallottam vicces sztoriként az esetet mástól. (Terjednek a hírek az bolondos magyarokról.)
Hát, ilyenek vannak. Nem túl egetrengető történések, de ahhoz talán elég érdekes bonyolódások, hogy bekerüljenek egy egyszerű kis rózsaszín blogba, egy ilyen egyszerű kis vasárnap estén...
7 comments:
Én a dícséretnek hiszek. Ilyen félreértések még azonos anyanyelvűek között is előfordulnak néha. Nemsokára már csak egy vicces emlék lesz belőle.
Érdekes bennem is felmerült már, hogy esetleg azért halad Bendus ilyen lassan, mert nem jól hall. :) Úgy látszik nehéz ezt elhinni. Megmondom én is őszintén, elég csalódott vagyok Bendus németbeli haladásával, valahogy sokkal gyorsabbra számítottam. Mi is már egy éve vagyunk itt és igaz, hogy mond néhány mondatot is, de hiába mondják az óvónők, hogy mindent ért, én nem vagyok erről teljesen megygyőződve. Azt, hogy a gyerekek 3 hónap alatt megtanulnak egy nyelvet, városi legendának minősítettem magamban.:)
Márta, ez a bejegyzés az amúgy borús, szomorkás délelőttön nagyon jól esett, egész vidám lettem tőle :-). Elképzeltem a kocsitokat dugig tömve, és ahogy utána egy szánkó lengedez... :-D
A német miatt ne bánkódj, csak gyakorlás kérdése... Szerintem is inkább a dicséretekre emlékezz!!!! ;-) Mi már két éve vagyunk itt, de én is még mindig elégedetlen vagyok (mondjuk inkább a nullával egyenlő nyelvérzékemre, mint a szorgalmamra fogom...).
Amit Eszter is ír, azon a csalódáson mindenki átesik (mi is köztük), mert tényleg azt hallani mindenhol, hogy a gyerekek pillanatok alatt megtanulnak idegen nyelven. Ez valóban egy téves hiedelem, idő nekik is kell. Nem egy, nem két hónap, hanem sokkal több. Én két év után merem azt mondani, hogy Ákos már valóban beszél németül. Enikőnél gyorsabb a fejlődés, de ő sokkal kisebb korban került az idegen nyelvi környezetbe, és biztos vagyok benne, hogy ez is számít.
Sziasztok! Belekotnyeleskedek én is, habár még soha nem kommenteltem itt. Szóval én 16 éves koromban kerültem ki Berlinbe, tehát már nem voltam egészen gyerek, de még felnőtt sem. A némettanulás úgy zajlott, hogy szeptembertől-decemberig jártunk (a húgommal együtt) egy nyelviskolába diplomata gyerekeknek, aztán én 11.-be mentem, a húgom 10.-be januárban. Én rá másfél évvel érettségiztem németül, de ennek ellenére akkor még beszélni nem nagyon akaródzott. Érettségi után germanisztika szakra jártam a Humboldtra és végülis 11 évet töltöttem Berlinben, ami túlzás nélkül a második otthonom, a mai napig nagyon szeretem. A lényeg az, hogy szerintem is legenda az, hogy a gyerekek pár hónap alatt megtanulnak egy nyelvet, persze vannak kivételek, én is ismerek ilyet, de nem ez az általános. Úgyhogy ne csüggedjetek, van még idejük és nektek is! Belőlem végülis németes szakfordító lett! Ha bármiben segíteni tudok innen a távolból, csak szóljatok! Alles Gute! Andrea
:-) A szánkós sztorin kellemesen mosolyogtam, ahogy szerintem a németek is teszik. ;-)
Én az az ember vagyok, aki képtelen megjegyezni időpontokat, helyszíneket, mert ahogy felvetődik azonnal elképzelem, és már nem is figyelek arra mit mond a másik. Így mindig lemaradok a végleges döntésről. Nem azért, mert nem értem a nyelvet, csak ilyen vagyok. Végül mégis találkoztatok egymással! Ez ami számít! ;-)
Andrea, köszi a kommentet, és a bátorítást, segítőkészséget...:)
Eszter és Kriszta: olyan jó, hogy vagytok. :) És nem azért, mert örülök, hogy más gyereke sem három hónap alatt tanult meg németül...Mivel én sem haladok valami fényesen, teljesen megértem a gyerekeket is. Enikő ősszel mehetne iskolába, de lehet, hogy marad még egy évet oviban. Mindenesetre, lesz még a következő hetekben mindenféle elbeszélgetésem különböző szakemberekkel ezügyben ( képzelhetitek, mennyire várom:), aztán majd eldöntjük.
Amilgade, Tibi sem csodálkozott egyáltalán, hogy ez így alakult. (Meg szerintem a Jutta férje sem.:))
Szerintem nagyon jó image-et mutattok a magyarokról :) Én legalábbis maximálisan azonosulni tudok ;)
Ja, amolyan jó kis zizzent image ez...:)
Post a Comment