Kifejezetten

morcos lettem hajnalban, mikor reggelikészítés közben meghallottam a hókotrógép hangját. Szóval megint havazott az éjjel. Elegem van a télből, elegem van abból, hogy egyik megfázásból a másikba esek, mintha a többiek által hazahozott összes vírus bennem virulna ki.
Aztán, ahogy tettem-vettem, mosogattam, rádiót hallgattam halkan, fültanúja lettem a műsorvezető abbahagyhatatlan nevetőgörcsének és ugyan nem lennék helyében a következő szerkesztői megbeszélésen, de egészen jó kedvem lett tőle és akkor mégiscsak elhatároztam, nem ragaszkodom hozzá, hogy újfent egész nap szerencsétlenül érezzem magam.
Elkészítettem az én reggelimet is, szépen egy tálcára elrendezve, mintha másnak készíteném. S miközben megettem, nézegettem a vadonatúj Gudrun Sjödén tavaszi katalógust, végül is nézegetni szabad ugye. Bárcsak lennék elég bátor (és lenne elég pénzem ) ilyen színes ruhákat hordani.


Aztán tortát sütöttem, csak úgy, az életet megünnepelendő. Nagyon tejszíneset, nagyon csokisat és mint mindig, kissé kelekótyán kinézőt.
Pont úgy van, ahogy Rosa mama is megmondta.

" Rosa mama azt mondta, az élet lehet szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell."
Emil Ajar: Előttem az élet

Naaa, senkise

akar pont a századik lenni?

Számomra az

anyukaságba csöppenés azt a folyamatot jelentette még régen, mikor a kelekótya leányzóból egyszer csak egy többé-kevésbé józan gondolkodású, megbízható nőszemély lett. Nyilván marad az emberben egy kevésbé normális rész is, de a gyerekeknek mégiscsak olyasvalakire van szükségük, akiben megbízhatnak, akire felnézhetnek és aki mindig ott van, ha kell. Tehát lassanként átváltozunk - ahogy az évek telnek - például kopogós cipőt felhúzó és abban mondjuk a szülői értekezletekre látszólag magabiztosan bevonuló személyekké. ( Mikor a leglazábban akarom ezt megtenni, akkor szokott megbicsaklani a bokám. Egyesek sose tanulnak meg magassarkúban járni.)

Egy ilyen látszólag magabiztos bevonulás után kaptam én nem is enyhe sokkot a félév elején, mikor kiderült, itt az a szokás, hogy a negyedik osztály első félévének jegyei alapján lesz eldöntve, hol tanulhat tovább a kisgyerek: gimnáziumban (aminek érettségi a vége) vagy egy Regelschulénak nevezett intézményben, ahol 10 osztályt végeznek a gyerekek és nem érettségiznek. Mikor jó másfél évvel ezelőtt idejöttünk, a gyerekek egy szót sem tudtak németül, mit mondjak, én se sokat. Néhány nap múlva már iskolába jártak szegények, ahol minden és mindenki idegen volt és semmit sem értettek. Innen indultunk, és mivel itthon mindig magyarul beszélünk, nagyon-nagyon lassan tanulták meg a nyelvet. Sokáig nem osztályozták őket, mert hát nem is volt mit osztályozni. És akkor egyszer csak azt mondják nekem, csak az mehet gimnáziumba, akinek a legfontosabb tantárgyakból legalább kettes átlaga van. ( Itt az egyes a legjobb, a hatos a legrosszabb jegy.) A végén még odavonultam a kopogós cipőmben a tanárnőhöz és megkérdeztem a véleményét az én Sárám esélyeiről, valamint a fejingatása után közöltem vele a tökéletes nyelvtudásom segítségével, hogy márpedig Sára gimnáziumba fog járni. De ezt kedvesen mondtam persze, csak szerettem volna ha mégis tudja, mihez tartsa ott mindenki magát.

Nagyon sokat tanultunk. Előre is tanultunk meg vissza is. Voltam én rosszanyuka is meg kedvesanyuka is, egy tízévesnek még percenként változik a véleménye.
Mi is változtunk közben Tibivel, a kezdeti felháborodottság után ( mi az hogy pont a MI gyerekünk ne járjon gimnáziumba???) kissé lecsendesedtünk és elfogadtuk, mi megpróbálhatjuk egyengetni az utat előtte, de az is lehet, úgy lesz jó, ha vargabetűkkel is, de majd ő találja meg a saját lehetőségeit.

Mindezt csak azért mondom, mert még nem említettem, pedig erről szólt az életünk az utóbbi néhány hónapban, meg azért is, mert most jövök egy találkozóról a Sára tanárnőjével. Sikerült. Minden fontos tantárgyból elérte azt a szintet, ami biztosítja neki a helyet jövő évtől a gimnáziumban. ( One small step for mankind, a giant leap for a little girl...) Büszke vagyok rá.

Mire

totálisan végére érek a tudományomnak, elaggódom az aggódnivalókat, elsírom minden könnyemet, megbánom az összes bűnömet és elkortyolom az utolsó bögre forró mentateát is, akkor jut hirtelen eszembe, hogy ma picit hullt a hó, picit sütött a nap, ráadásul vettem magamnak lila primulát. Azért szeretem az életemet, mert állandóan ilyen érdekes dolgok történnek velem.

Nagy bajom

van nekem azzal a ténnyel, hogy nem egykönnyen jutok itt magyar könyvekhez de mivel én szeretem a nemegykönnyűket, ezért általában addig keresek, míg nem találok valamit. Így fedeztem fel egy nagyszerű erdélyi írót. Karácsony Benő írásai megtalálhatók a MEK-ben és én tegnap éjjel addig olvastam, míg végére nem értem a Napos oldal c. regényének. Egy emberien szép történet, telistele olyan szófűzésekkel, amit tán csak a múlt század eleji Erdélyben tudtak kitalálni. Olyanokkal, mint például: "Még a lelke is csupa geometria volt."
El sem tudom mondani, mekkora óriási öröm nekem ilyesmikre bukkanni. Ha ajándékot akartok nekem adni, én csakis szép szófordulatokat kérek. :)
Vagy ez is jellemző:
"- Ne vigasztaljunk egy kicsit? - vetettem fel a kérdést.
- Nem bánom - mondta - de csak onnan, az udvarról. A szobába nem engedlek be. Bepiszkítjátok a padlót."

Közben nekifogtam A megnyugvás ösvényein -nek is, ha jól látom, ez a Napos oldal folytatása, aminek őszintén szólva nem örülök. Nem szeretem a folytatásokat, én azokat a történeteket szeretem, amelyek úgy kicsit befejezetlenek és azt képzelek tovább, amit csak akarok, de ez az én személyes bolondériám és mindig hajlandó vagyok változtatni a véleményemen, ha érdemes.

Ez egy vagy két könyvajánlás volt, amit amúgy ritkán teszek meg, de ezt most nem tudtam nem megtenni.

Attól tartok,

elfogytak a betűim. De legalább a kitartóan szürke időjárás kedvez a fotók mindenféle manuális beállítása megpróbálkozásának a részemről és nekem tetszik a kékesszürke, ami sikeredik. Van Kahlil Gibran Prófétájában egy rész a szépségről. A szépség az mindig az, ami éppen nincs. Az éjjeliőrnek a hajnal a szép, a hóban rekedteknek a tavasz, a nyár hevében aratóknak az ősz. Pedig, pedig.
"A szépség nem hiány,...
Nem kép, melyet megnéznél, sem dal, melyet meghallgatnál,
Hanem olyan kép, melyet lehunyt szemmel is látsz, és olyan dal, melyet becsukott füllel is hallasz."
Ezt most elküldöm, mielőtt kitörölném. Így is éppen eléggé tele van a világ kitörölt betűkkel.

Szeretem a hétfőket.

Mert ilyenkor - főleg ha nem lettem azon nyomban depressziós a szürkeségtől meg a hideg esőtől - virágot is veszek magamnak bevásárláskor. Idén először, ráadásul pont fehér tulipánt. Mától kezdve hivatalosan is elkezdtem várni a tavaszt.
Azért is szeretem a hétfőket, mert miután sikerül végre rendet rakni a konyhában - hétvégén állandóan olyan elképesztő összevisszaság lesz - akkor jó elnézegetni az Enikő által szombaton telerajzolt hűtőszekrényt. És olyan ötletem támadt, hogy én meg a tányértartó szekrényre fogok verseket ragasztani s addig ott maradnak, míg meg nem tanulom őket. Jó kis konyha ez.
A hétfők amúgy, attól tartok, egy merő rohanások (meg kirohanások). De legalább büszke lehetek magamra, ha újfent sikerül időben mindenkit mindenhova elvinni és el is hozni. Ezért is szeretem azt a szusszanásnyi időt Weimarban, a zeneiskola kissé lepukkant társalgójában, míg Sárára várunk, még akkor is, ha pontosan tudom, már megint ki fognak könyörögni maguknak valamit a csokiautomatából.

Én nagyon szeretem a lepukkant társalgókat. Szeretem azt a tényt, hogy egyszerre olvasom A Pickwick Klubot Dickenstől, Hellertől A 22-es csapdáját, Csiha Kálmántól a Fény a rácsokont és az Atemschaukelt Herta Müllertől - nem mintha egyikkel is haladnék valamire. Szeretem, hogy ma ingyen kávét kaptam a pékárusnál. S hogy a gyerekeim igazán jószívűek.

S még azt is szeretem, hogy sok kis szépséges, személyes pici blogvilág van, s hogy én is itt vagyok és semmilyen különösebb oknál fogva, de mindezt leírom, és akkor most megyek és főzök magamnak egy rooibos teát, mert az a kedvencem.

Sose kérdezd, kiért szól.

Ha szombat, akkor zongoragyakorlás és rajzolgatás. A háttérben pedig sok munka, hogy tényleg szép legyen az egyetlen nap a hétből, mikor nyugalom van és itthon vagyunk.




××××××

Közben szomorú vagyok, mikor nézegetem a haiti képeket. S hiába mondom sajnálkozva, hogy együttérzek velük, mert mi sem könnyebb együttérezni innen a kényelemből, a kis egyszerű zongoradarabokat hallgatva. Tenni is kéne valamit, azonkívül hogy imádkozom az ottani emberekért, meg hát együttérzek amennyire tudok, hát rákerestem a Magyar Baptista Szereteszolgálat honlapjára...(én őket ismerem, de az összes többi segélyszervezet jó és megbízható szerintem)...ők már kint vannak egy mentőcsapattal, és lehet egyszeri adományokat küldeni a földrengéskárosultaknak. Hamarosan elindul a "Fogadj örökbe" haiti programja is, sok lesz az árva sajnos, minden bizonnyal.
Mikor ilyesmi célra adok , abban reménykedem, hogy az én gyerekeimért is megtenné valaki, ha szükségük lenne rá.

××××××

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja;
ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.
(John Donne, 17. századi angol költő)

Ilyesmi

elképesztő szépségekre bukkanni a szekrény alján - másoktól elörökölt cipőpár gondosan dobozba rakva és saját festésű selyemsálba burkolva - körülbelül ilyesmire gondolok, mikor azt mondom, hogy párja nincs, ha kislánya van az embernek.

Mostanában

szégyenlősebben mosolyog, de ha elég sokáig mondok neki bolondosakat előbb-utóbb csak kinyitja a kicsi száját.
:)

Attól tartok,

még sokat kell várni, míg nem lesznek ennyire fénytelenek a napok. Addig is örülök a narancssárga virágomnak és úgy egyáltalán mindennek, ami színes és narancssárga is ráadásul. És akkor most két ígéretemnek is eleget teszek. Megírok egy igazi csupafontos levelet és mégiscsak megfogadok egyet s mást erre az évre, csak nem itt nyilvánosan, hanem jól elrejtve az ugyancsak csupafontos báránykás füzetben.

Nem sok

bútordarabunkhoz ragaszkodom, talán csak a konyhaasztalhoz. Itt van a lakás lelke ugyanis. Még úgy is simán odaférünk mind az öten hozzá, hogy egyik felét muszáj volt a falhoz tolni, annyira keskeny a konyha, de kicsit összehúzódva heten is meg nyolcan is ebédeltünk már körülötte. Ide jönnek a gyerekek leckét írni, mikor melyik, néha mindegyik, de akkor káosz van. Pedig van saját asztaluk. És nekem is van saját asztalom, de én is itt főzök, olvasok és írogatok, és már megint javíthatatlan vagyok, mert a vadonatúj Herta Müller könyvön máris mindenféle folt van, ugyanis nem tudok vigyázni a könyvekre, én használom őket és néha velük reggelizek, sajnos. Így használódik az asztal is, vigyázunk is rá persze, de nem túlságosan, csak módjával. Ha vendégem jön, csak ritkán megyünk a nappaliba, a szépszobába, mert itt valamiért sokkal jobban érzi magát mindenki, nem mintha olyan sok vendégem jönne.
Na mindegy, csak úgy eszembe jutott.

Nem is emlékszem,

mikor ültem utoljára vonaton. Ma viszont gondoltunk egyet, és bevonatoztunk Weimarba, a gyerekek és én. Ha hinni lehet a médiának, itt most katasztrófahelyzet van, a sok havazás miatt, állítólag. Én mindenesetre előkészítettem a gyertyákat áramkimaradás esetére. Amúgy, csak azt látom, hogy jó nagy hó van, és lesz még nagyobb is, ahogy elnézem a szürke felhőket. Autózni ilyenkor mondjuk tényleg nem a vágyaim netovábbja. Viszont vonatablakon kibámulni, oda-vissza ingyen utazni és az elromlott jegyautomatákkal való szerencsétlenkedésemet egy vidám "Sie haben gut gemeint!"-tal ( magyarul valami olyasmi, hogy "A jószándék a fontos!") nyugtázó vagány fiatalember életfilozófiáját megszívlelni - pont hogy ilyenkor jó. Nekem mindenesetre jó kedvem lett tőle.

Azért is jó, hogy

vannak ők egymásnak, mert ma meg azt találták ki, hogy levelet írnak titokban a másiknak, majd lerohantak és be is dobták a borítékokat postaládába ugyancsak titokban persze és majd csak holnap nézik meg, érkezett-e levelük. Jó dolog arra várni, amiről biztosan tudjuk, hogy megérkezik. Azért én gondolom, hogy a karácsonyra kapott Fehér Klára könyvnek ( Én sose kapok levelet )van néminemű köze a dologhoz.

Ha nem lenne

a többi keservesen felkelős, sietős, néha zsörtölődős és morcos, soha nem tudnánk értékelni a narancs színű szombat reggeleket, amikor papírvirágokat fabrikálunk és délig tart a reggeli és szívből örülhetek, ha a végén nekem is marad egy frissen sült gofri.

A bénító fáradtságtól

a megnyugvásig vezető út néha két szem Mon Chérin, néhány korty forralt boron valamint a 23. zsoltáron át vezet, így ebben a sorrendben.

Vannak nekem ilyen

mindenféle hóbortjaim. Mondjuk az egyikre rá vagyok kényszerülve. Lévén, hogy még nem rendelkezem külön sofőrrel. Ezért aztán egyfolytában eltévedek, ha oda is találok valahova, akkor visszafele tévedek el, keringek összevissza, de aztán valahogy mindig hazatalálok. Persze félek közben és jajveszékelek, de titokban meg örülök valami homályos oknál fogva, pedig igazán nincs benne semmi de semmi élvezet.

A másik hóbortom az időnkénti megbetegedéseimmel kapcsolatos. Tehát mikor megfázom, vagy ilyesmi. Szóval ilyenkor nem veszek róla tudomást. Persze jajveszékelek meg minden, de ha dolgom van, akkor felkelek és megcsinálom. Mivel eleve soha nincs lázam, ezért pont olyan, mintha soha nem lennék komolyabban beteg. Ma is például. Gyönyörűen sütött a nap, szikrázott a hó, ilyen is ritkán van. Vagy hó nincs, vagy napsütés nincs, vagy szikrázás nincs. Nagyon ki szerettem volna menni a tavakhoz. Nagyon. Oda, ahol futni is szoktam. Tettem magam, hogy nem veszem észre a tükörben a bágyadt szemeimet, a sápadt arcomat, félretettem a józanabbik felét az eszemnek és kimentem. Annyira boldog voltam tőle, mint amikor a vándor útra kell a tarisznyájával kincseket gyűjteni. Hoztam néhány képet, fogadjátok szeretettel, mert megfizet(t)em az árát.

Nehezen

kecmergek ki a csend burkából. Egyrészt teljes az élet így is, másrészt úgy érzem, mindent elmondtak már mások, amit lehetett és érdemes volt, minek szaporítani a szót. De közben meg nincs igazam, mert a szószaporításnak igenis sok értelme van. Harmadrészt pedig néhány éjszakai nemalvás után akkora öröm, hogy a múlt éjjel, ha kicsiket is, de tudtam aludni. Ebben az újévben még csak beteg voltam nagyjából, és mivel képtelen vagyok igazából egyben kipihenni, ezért csak apránként, elhúzódva tudok gyógyulni.
Nagyon hideg van odakint. Nincs hőmérőnk, de szerintem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy minusz 20 fok körüli a hőmérséklet. Mentünk a gyerekekkel az iskolába ma reggel, miközben az álmosság még ott volt minden porcikánkban és csikorgott a hó a talpunk alatt. Annyira szép.
Most pedig főzöm a krumplilevest. Férjem szülei itt vannak egy ideje, és mivel nagyon szeretik a leveseket, a kedvükért gyakran főzök mostanában. Aztán dagasztok be másfél adag kenyeret, aztán meg szeretnék még egy tepsi zserbót sütni. Igaz, csak karácsonykor szoktam, de hadd legyen még picit karácsony, ha már úgy elrohant mellettem, hogy szinte észre sem vettem. Mindezt halkan, fel ne ébresszem a többieket.
S közben meg nem akarom megtartani magamnak azt a verset sem, amire a napokban bukkantam. Nem is csoda, ha az elolvasása után úgy éreztem, semmi mondanivalóm többé.

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
(Pilinszky János)