Az én mindennapi

lencsevégrevalóm nem remélt módon azért ma is kirendelődött. Idén először voltam a kertben, múlt évi száraz virágokat hoztam haza. Annyira szép. Ahogyan szépek a színek is, az új lámpa és a kislány is. Az egész csak egy múló pillanat s mégis mennyit tudok beszélni róla.

Énis! énis!

pontosan úgy akarom megigazítani, meg hirtelen letenni és felkapni majd a vastag, fekete keretes szemüvegemet mikor ötvenes nőszemély leszek, mint Meryl Streep tette volt az Egyszerűen bonyolultban, mert ez nagyon fontos és mert akkor mégsem hiába töltöttem el olyan másfél órát az életemből, mikor akár aludhattam is volna, hogy minél inkább egy kellően távoli időpontban nézzek ki majd annyi évesnek, mikor majd úgy szeretném megigazítani meg letenni és felkapni, mint a Meryl Streep.

Mellesleg kinyílt a jácintom és tegnap vagy tegnapelőtt a nap is kisütött egy percre.

Inkább nem

folytatom ezt a számozgatást. Fárasztó nézni hányasnál is tartok, meg hát nem is vagyok éppen az a számozgatós típus. Itt úgyis olyasmiket osztok meg, ami kicsit úgy érdekes a mindennapokban és nem akarok mindenhez állandóan számot rendelni.

Most viszont szakad meg a szívem magam miatt: izomlázam van. Megint elkezdtem futni ugyanis. Mikor ma lélekszakadva és elázva hazaértem, a szomszédasszony épp porszívózott a lépcsőházban és nem is értette, miért kínzom magam ennyire, mikor úgyis olyan sovány vagyok. Hát azért, mert nem a súlyommal vannak problémáim, hanem a lelkemmel és mindenféle képzelt betegségekkel, de a gyötrelmeimet általában nem itt szoktam ecsetelni ugye.
A futás pedig mindenre jó és hasznos, nem beszélve arról, hogy a múlt év őszén elmaradt 10 km-es távot idén azért szeretném megcsinálni, bár ki tudja. Mindig is szerettem elérhetetlen célokat magam elé képzelni.

Nem emlékszem, mutattam-e vajon már a futóútvonalamat, ha igen, nézzétek el nekem, hogy most még egyszer...ezt még az ősszel fényképeztem.

14. Készíts családi fotót.

Én legalábbis megpróbáltam. Olyan ritkán vagyok rajta bármilyen képen, nem mintha hiányolnám. Ma csak a lányok vagyunk itthon. Felállítottam tehát az állványt, beállítottam a fényképezőgépet automatára, odahívtam a különböző intenzítású készséggel rendelkező gyerekeket, majd megpróbáltam - sikertelenül - nagyon bölcsen és kedvesen mosolyogni, íme a végeredmény. Ennyit arról, hogy mennyire könnyű egy több tagú családot állandóan harmóniában megtartani.

13. Engedd magad kizökkenteni.

A rosszkedvből, az aggódásból, szóval minden olyasmiből, amiben amúgy sem túl jó leledzeni.

Ma kirándulni mentünk, nem túl határozott céllal s még kevésbé határozott jókedvvel, de útközben valahogy rátaláltunk mindkettőre.
A havas táj még mindig szépséges.
Egy kanyar után pedig váratlanul kicsi fogadóra bukkantunk a csendes erdőben, ahol forró csokit és almás pitét kaptam.
Narnia létezik s én ma benne jártam.

11. Vegyél

virágot, ahányszor csak jut rá egy kis pénz, megéri.
Én ma néhány jácinthagymát hoztam haza, mindegyik leányzónak teszek az asztalára egyet, mire hazaérnek az iskolából. Nekem is jut egy és akkor még külön ültetek egyet a kis barátnőnek is, aki mindig nálunk szokott lógni.



12. Lepj meg időnként másokat.
Én vettem néhány szívhez szóló, megkönnyeztető szépidézetes képeslapot, mert kérlek szépen, ilyenre is szükség van néha. Majd este lesz időm nyugodtan megírni őket. Jövő héten néhányan közületek kukkintsatok be a postaládátokba kérlek, előnyben azok, akiknek egyáltalán tudom a címét. :)

6. Örülj, hogy

csak kicsit beteg,
örülj, hogy tud már olvasni,
hogy picit kisütött a nap és végre
van kedved elővenni a fényképezőgépedet, meg
úgy egyáltalán.





7. Vedd észre mondjuk
egy ideig csak a pirosat.




8. Kapjál váratlanul szépen becsomagolt kis küldeményt.
Egy üvegmedált a helyben lakó barátnődtől, de
olyan üvegmedált, mely akkor sem törik szanaszét, mikor
sorban az összes gyerek leejti persze.



9. ( Ez csak akkor megy nekem,
ha kifejezetten bolondos jókedvem van.)
Menj az utcán és mikor szembejön valaki,
már messziről úgy mosolyogj rá, mintha
ismernétek egymást,
pedig nem is, ugye.
Általában rámköszönnek ilyenkor aztán meg
gondolom, törik a fejüket, ki lehetek és miért is
köszöntek ők nekem.
Én sem tudom megmagyarázni, miért
csinálom ezt.

10. Közel már a tavasz, még ha
nem is látszik, addig is,
állj meg nehéz szatyraiddal a parkolóban
bevásárlás után és nézz föl az égre, olyan
szép, ahogy csendben szállingózik a hó, csak
arra vigyázz, el ne üssön a végén nekem egy
autó vagy valami.

Pihent aggyal

kitalált valaki egyszer egy ilyesmit , nekem pedig mindig is tetszettek az ilyen kitalációk, gondoltam, eredeti módon kitalálom énis, énis! a saját 100 ötletemet, készen is leszek vele tán, mire megöregszem.

1. A gondosan összegyűjtött kis gyerekrajzokat ragaszd be a füzetedbe.


2. Vegyél kiárusításon aprópénzért valami kis akármit magadnak. Én egy nagymamás csészét vettem, alátéttel, kiválasztottam azt, amelyiknek egy pici hibája is volt, hogy passzoljunk egymáshoz.


3. Gyönyörködj a kézimunkakosaradban meg ami benne van. A hóesésben, minuszokban művelt ablakpucolást pedig azonnal hagyd abba, mert odafagysz a külső ablakhoz.


4. Időnként fotózd le magad a fürdőszoba tükrében és gondolj szeretettel arra a szomorkás, szerencsétlenül kinéző személyre, aki visszanéz rád.


5. Hallgasd meg vagy százszor a 23. Zsoltárnak ezt a feldolgozását.

Folytatás majd következik, mikor eszembe jut, vagy nem következik, ha mégsem jut eszembe.

Hétfőnként

fél órát várakozunk abban a kedves kis lepukkant váróban míg tart a zongoraóra, minden áldott hétfőn, miután fél órát autózunk oda, aztán meg fél órát vissza, mert az életünk már csak ilyen, legalábbis az enyém mindenképpen, hogy kitartóan és évekig teszünk olyan dolgokat, amelyek ugyan értelmesek és fontosak, de egyáltalán nem látványosak.
Amúgy nem lehet egy normális képet készíteni, nincs fény egész álló nap, nembaj nembaj, akkor még örülök egy ideig a jó öreg, makacs télnek, mert mit mást csináljak.
Jól van.
Amúgy nagyon szeretem, hogy vannak ilyen kis várakozási idők és erre felkészülendő állandóan hurcibálom a hátizsákomban a fényképezőgépet, fonalat amiből újabban vállkendőt szeretnék magamnak horgolni, könyveket a gyerekeknek, ennivalót, innivalót, ilyesmit, nem is tudom mi lenne, ha nem lennének ezek a kis megállások. Jó nekem nagyon, s még azért is jó, mert egy gyönyörű kerek fánk vár rám még ma este.

Van nekem

ám olyan könyvem is, aminek tényleg könyvformája van, tehát vannak lapjai és kemény fedele és mindenhova hurcolhatom magammal a csíkos hátizsákomban, így is lett kiolvasva, ilyen kalandosan: mindenféle váróban, autóban, étteremben, fürdőkádban, meg mindenhol, és ez nem más, mint Szép Ernőtől a Dali dali dal. Az egyik legszebb regény, amit valaha olvastam, a szívem mélyéig meghatódtam mire a végére értem. Már ahogy kezdődik, az is valami szépséges: "Volna türelmük, kérem szeretettel, meghallgatni az én édesapám hegedűjének történetét? Olyan szívesen elmesélem." Nekem volt türelmem, múlt év őszétől mindig csak egy kicsit olvastam a hegedű történetét, pont ma értem a végére. Hát ilyen nagy öröm ért engem, hogy szép könyvet olvashattam, szép nevű írótól, ráadásul szép formában. Megtanulom lassan igazán becsülni az életem dolgait.

"Én ma

megpróbálok egész nap jó lenni, anya, de nem hiszem, hogy sikerülni fog."
:)

Nem tudom

megmagyarázni, miért kell haszontalanságokkal foglalkoznom...de ma ezt a kis lila vitorláshajót bütyköltem csak úgy, a magam örömére. Mondjuk ez inkább piros mint lila, na mindegy.

( Leírást itt találtam hozzá.)

Ezerhatszázhuszon-

egyedik bejegyzés, mely csakis annak okán születik meg, hogy szeretett hősnőnknek nem akaródzik még nekifogni azon parti utáni takarításnak, mely a barátság, szünidő és Sára másfél hónappal ezelőtti szülinapja jegyében rendeződött meg.

Nagyon

megéheztünk, de annyira, hogy tán éhen is haltunk volna hazáig, hát muszáj volt betérni egy kis harapnivalót venni és nekem soha még capuccino olyan finomnak nem tűnt, mint amit ott ittam, nem is bántam én már, hogy egész nap vizes zokniban volt szerencsém létezni, hála a leváló bakancstalpamnak. Mégiscsak szeretem a havat, mégiscsak szép a tél, mégiscsak mégiscsak! A másik asztalnál egy törődött férfi ült, a gyerekek szerint ő volt a Mikulás, szerintem meg egy igazi vándor volt. Olyan, amilyennel mindig azonosulni tudtam a mesékben. Jó lett volna tudni, mi van a hatalmas zöld zsákjában, mióta üldögél ott az egyetlen csésze kávé mellett, mit jegyezget a rongyos papírdarabra és vajon mi a címe a szamárfüles könyvének. Honnan jön és hova tart s hogy elfogadna-e egy kis meleg ételt is a kávéja mellé.
Még azért is szeretem az életemet, mert ugyan nem sok bátorsággal áldott meg az ég, (nem kérdeztem semmit a vándortól), de hála a képzelőerőmnek állandóan ilyen számomra érdekes történet szélén iszom a capuccinót. Tele van a világ sok-sok pótolhatatlan történettel s az egész mindenségben talán éppen ez a legszebb.