Hétfőnként

fél órát várakozunk abban a kedves kis lepukkant váróban míg tart a zongoraóra, minden áldott hétfőn, miután fél órát autózunk oda, aztán meg fél órát vissza, mert az életünk már csak ilyen, legalábbis az enyém mindenképpen, hogy kitartóan és évekig teszünk olyan dolgokat, amelyek ugyan értelmesek és fontosak, de egyáltalán nem látványosak.
Amúgy nem lehet egy normális képet készíteni, nincs fény egész álló nap, nembaj nembaj, akkor még örülök egy ideig a jó öreg, makacs télnek, mert mit mást csináljak.
Jól van.
Amúgy nagyon szeretem, hogy vannak ilyen kis várakozási idők és erre felkészülendő állandóan hurcibálom a hátizsákomban a fényképezőgépet, fonalat amiből újabban vállkendőt szeretnék magamnak horgolni, könyveket a gyerekeknek, ennivalót, innivalót, ilyesmit, nem is tudom mi lenne, ha nem lennének ezek a kis megállások. Jó nekem nagyon, s még azért is jó, mert egy gyönyörű kerek fánk vár rám még ma este.