" A leaf fluttered in through

the window this morning,
as if supported by the rays
of the sun,
a bird settled on the fire
escape,
joy in the task of coffee,
joy accompanied as I walked."
(Anais Nin)

Mikor

ültettem tavasszal a krumplit, egy Jamie Oliver videóból lestem el, hogyan is kell. Azt úgy kell, hogy beleteszünk egy vetőkrumplit egy kis gödörbe,- azt tudtam videómegtekintés nélkül is ásni,- és akkor öntünk rá egy kis vizet, rá egy kis földet és kész. Aztán mondták utólag, hogy az egy speciális krumpli lehetett, mert a sima krumpliból, amilyen nekem is volt, többet kell tenni egy kupacba. Jól van. Eső áztatta, nap sütötte egész nyáron, s lett légyen bármilyen agyagos is a föld, mégiscsak lett nekem is krumplim, mégiscsak főzök én holnap saját termesztésű bio olajos-petrezselymes krumplit, mégiscsak mégiscsak. Trés bon. (Ma reggel, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban, elkezdtem franciául tanulni. )

Olvasom

Anselm Grün egyik könyvében, - ilyen kis okosságok vannak benne, nyelvgyakorlás okán vettem magamnak, - hogy lelkigyakorlatai során mindig megkérdezi az emberektől, mivel töltenék a napot, ha csupán egy lenne még hátra. Én ugyanazt csinálnám, amit mindig. Főznék hét személyre ebédet, de úgy, hogy abból nyolc is jóllakjon. Szorgosan gyakorolnám Annával az osztás-szorzásokat, de úgy, hogy a könnyek és összegyűrt lapok mellé jusson szívbéli nevetés is. Írnék a barátnőmnek. Erdőben sétálnék a férjemmel, miközben leszáll a sötét. Aztán még tojást főznék a mindig éhes gyerekeknek. Ilyesmi. És egy percig sem gondolnék arra, hogy nem pont így jó minden, ahogy van.

Tudom én

jól, hogyne tudnám, olvastam lánykoromban a gyermeknevelési könyvekben, hogy minden egyes kicsi drágának szüksége van csak vele eltöltött időre, meg azt is tudom, a legtöbb kibírhatatlan viselkedésnek ez lenne az ellenszere, egy pici kis figyelem csak neki, de hát én is csak ember vagyok és nem egyszerű az életem mostanság. Na meg főleg még mindig nem találtam ki, hogyan oszthatnám magam fizikailag több darabra. Tegnap viszont újra elkezdődtek a zongoraórák, (az iskola már régebben, vagy ezt már mondtam?, nem mondtam), és én eltölthettem egy nyugodt fél órát egyedül vele. Csak ültünk ott a magas bárszékeken és lóbáltuk a lábunkat. Lóbáltuk, lóbáltuk, addig mind lóbáltuk, míg majdnem felborultunk mindenestül. Közben pedig nem törődtünk senkivel és semmivel.
Jól van.

Lassan

kiürül a teáscsészém és közben holnap lett a mából. Inkább holnap éjjelre hagyom a megkezdett könyv végét. Amúgy pedig mindig is tudtam, nincs csudálatosabb népség az írókénál. Amin én napok (vagy évek teltek el?) óta gondolkodom és gondolkodom, ők néhány sorban elém rakják szépen, hogy aztán csodálkozva nézzem: ez az én életem.
Jól van.



"Azt látom, belátom, hogy szükség van itt rám. Csak néha azt hiszem, valakire van szükség és nem rám, egy névtelen ezermesterre, ki szerető, feleség, család, titkárnő, anya, anya helyett anya, lakberendező, szakács, kukta, lelki vigasz, korrektor, kertész, telefonoslány, dajka, bejárónő, barát, egyet fizet százat kap, háziasszony-etűd, nápolyi bohóctréfa, egyszerre fut ki a tej, kap nyaklevest a gyerek, nem kap, tévedésből, borravalót a postás, úszik a húslevesben a kisebbik (lábtempó! ne lazsálj!), telefonozni szomorú természetű apámmal, közben valakivel, ismeretlen nyelven, Münchenből, eközben sormintát csinálni százalékszámítás alá, azt fiammal együtt, avval karöltve még csak nem is kapizsgálni, ezzel megvetést s lenézést kiváltani, végül zokogva-nevetve „mosatlan edények bandájába” rogyni és összefoglalón hüppögni: én is publikálni akarok (taps).

Én vagyok a Nagy Pótlék, igen megtisztelő, minden, ami nincs, az vagyok én. De én vagyok.

Én választottam. Szabad vagyok és kötött, ez az állapotom."

(Esterházy Péter: Hrabal könyve)

Úgy emlékeztem, írtam

én ide valamit, aztán látom, hogy csak akartam, vagy csak akarni véltem. Öregszem, de legalább a memóriám még mindig a régi. Éppen azon tűnődtem, milyen jó kis életem van nekem. A konyhaablak párkányán három véletlenszerű könyv van a japán rózsa, a kaktusz, meg a kertben szedett virágcsokor mellett: egy Thomas Hardy könyv ( Elbeszélések címmel, mindegyik kivétel nélkül szomorúan végződik), egy Polcz Alaine szakácskönyv (nem főzök szakácskönyvből, ez is csak azért van kéznél, hogy jó kedvet gyűjtsek, mikor semmi kedvem nekifogni mosogatni) és még van egy Pilinszky kötet is, mert ahogy Hamvas Béla is mondta: "A verseket nem írjuk, hanem éljük", én élni és olvasni szoktam, valamint időnként belefőzöm őket a levesbe, mert az úgy sokkal finomabb.