Érik a málna.

Szóval a málna, szóval érik. Mióta itt lakunk soha még ilyen, már-már pazarlóan gazdag termést nem láttam. Nem kapkodnak érte, nem nagyon érdekel senkit, s nem is hinném, hogy van itt a környéken bárki is, aki nálam jobban tudja értékelni ezt a kis kerekerdőt a maga csendjével, zöldjével, illatával, gyümölcseivel...Beképzelt vagyok, tudom.
De amikor csalódott vagyok, mert igen, az vagyok, és amikor elkeserít ez a világ, mert igen, elkeserít, akkor ez az a hely, ahol meggondolom magam: az élet jó, a világ jó, az emberek jók.
Két-három kis bögrényi málna nem sok, de arra épp elég, hogy szombat reggel lekvárt főzzek belőle a családomnak. Hozzá szárított bodzavirágból teát, hozzá kedvességet, hozzá derűt. A legjobb dolgokért sose kell fizetni túl sokat.
...Slow food. Lassú reggeli - jól esik a testnek, jól esik a léleknek.

Bundás kenyeret

kértek vacsorára a gyerekek, s én kicsit sóhajtozva fogtam hozzá, hogy az ebéd után így csak estére  rendberakott konyhát máris újra betöltsem sercegéssel, páraelszívással, élettel, étellel. Reggeli után épphogy ebédre sikerül rendet rakni, vacsora után épphogy reggelre. Az étel mellé kellene némi tér, kedv, és rend,  főleg rend, - s lesz is előbb-utóbb, de csak miután álmosan leverek véletlenül egy üveg lekvárt az asztal széléről, majd beletérdelek és bele is tenyerelek feltörlés közben az apró üvegszilánkokba.
Szóval a bundáskenyér, szóval a sercegés: megsütök épp annyit, hogy ne haljunk éhen, de észreveszem az ablakon át ahogy a lemenő Nap sugarai elárasztják a domboldalt. Ellenállhatatlanul hívogat a fény - s én megyek, megyek, emlékszem még, mily szép képek születtek volt a kis Olympussal régen, most már nem, rég nem gyakoroltam, s látom ahogy lassan elvész minden, amihez hűtlen leszek.
Ez van, ez is fontos: ami nem olyan szép, különösképpen mutogatni nem is való, az is, ami elveszett vagy amit épp most veszítek el. A kis semmi virágok a réten - elnyílófélben levő pitypangok, fehér lóherék a fűben, széttört lekvárosüvegek a konyha padlóján, az összes postaláda kongó üressége, bátortalanító álláshirdetések, kis reménykedések, mik egyáltalán nem utoljára halnak meg. Szívből jövő, hirtelen jött gondolatok tovaszállni hagyása - olyan gondolatoké, s ezekből születő oly nagyvonalú, ragyogó gesztusoké, miket félelem és túlmagyarázás okán csak ritkán teszek meg, de amikor igen, akkor kicsit úgy érzem: élek, mégpedig pontosan olyan életet, amilyenre meghívást kaptam.
Kivülről - akárhogy is nézzük: épphogy csak megütöm a mércét.  Idebent viszont tudom: lett légyen bármi, a ragacsos padló, a sült olaj szaga, a veszekedő gyermekhangok - a meghívás az meghívás. Azoknak szól, akik elrontják, akik elejtik, akik félnek, akik vágyakoznak, akik feladják, akik újrakezdik.
Törékeny üvegen át szépen ragyog a fény, a repedéseken át is - milyen jó, hogy van bennem bőven mindkettőből...

A nekem

legkedvesebb fellépések kis gospel kórusunkkal nem az esküvők, nem az ünnepségek, hanem mikor csak úgy egyszerűen meghívnak valamelyik falu kis templomába - egy "Isten fizesse meg"-ért cserébe - szombat esti misére. A fárasztó, munkás nap végén ki-ki feketébe öltözik, zöld sálat tesz a nyakába, összeszedi a kottákat és autóba ül. Kanyargós kis csendes utak vezetnek a hullámzó tájon át. Összeszokott csapat lévén - az egyetlen állandó férfitagot leszámítva mind nők vagyunk - elég egy negyed óra, hogy becipeljük, összeszereljük, kipróbáljuk a mikrofonokat, hangerősítést, miegymást. Fél óra alatt még egyszer elpróbáljuk a dalokat, - életemben először éneklek, egy oktávval magasabban, basszust...Minden hang számít, minden hang tudja a helyét, a leghalkabb is, a legjelentéktelenebb is, - ha lenne olyan, hogy legjelentéktelenebb, de nincs.
Én nem szoktam törődni azzal, hogy ez szereplés, mert szerepelni nem szeretek, nem tudok, - egyszerűen csak részei vagyunk Isten tiszteletének, miközben a lemenő Nap sugarai besütnek szemben az ablakon. Belülről, közelről személem a számomra még mindig kissé ismeretlen szertartást - mindig rácsodálkozva, hogy mennyi szimbólum! mennyi gazdagság! mennyi illat! mennyi szépség!
Az egész héten át tartó hiábavalóság(om) érzését lassan feloldja bennem s egészen személyes módon vigasztal meg szomorúságomban az Ige. Nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni, - csak élni kell vele, kimenni minden áldott nap, s szórni, vetni a magot, ha eltapossák, akkor is, mert van jó föld, jó mag, és lesz termés, ha nem is érem meg, ha nem is fogok tudni róla, akkor is lesz: kinek harmincszoros, kinek hatvanszoros, kinek százszoros.
Kiment a magvető vetni. Vetés közben némelyik mag az útfélre esett és eltaposták, vagy megették az égi madarak. Némelyik a sziklás földre esett, és amikor kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet. Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották. Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott.*
 
* Lukács evangéliuma 8: 5-8

Oly

hangos zene szűrődik fel a falu központjából így éjfél körül, hogy képtelenség aludni. Kedvenc helyem ez a kényelmes szék itt a balkonon, kiülök hát szépen, egy csésze teával, laptoppal, hallgatom közben - mi mást tehetnék? - a rock'n'rollt s az ereszről lecsöpögő esőt.
Kicsit dolgozom még - így végső vizsga közeledtével - az elkezdett könyvelési feladaton. Beírom a jelszót, belépek a programba, majd gyakorlásképpen annyi egyéni vállalkozást hozok létre, s annyi elképzelt számlát könyvelek, ahányat csak akarok. Az én vállalkozóim előkelő társaság. Mindenkit úgy hívnak, - minimum! - hogy: Jane Austen, Charlotte Bronte, Virginia Woolf, újabban Hermann Hesse. Kérdezte is legutóbb képernyője tanulmányozása közben hirtelen felpillantva a tanárnő: ki közületek Virginia Woolf? Mondom, én. Mosolyra húzódó tekintetéből tudom, hogy humorom értékelve van.
Amúgy - s mi többre, mi szebbre vágyhatnék? egy kiábrándult világban nem épp könnyű kedvvel élni az életet, s örömmel párolni a hagymát forró olajon, de e két szó maradt az egyetlen, mert az összes többit elvesztettem, okom az írásra is - szóval amúgy: a ruhák kimosva, ágyneműhuzatok lecserélve, leejtett tányér cserepei összeseperve, padló felmosva, szívem tárva-nyitva, szomorkodó megvigasztalva, hibázó gyerek nem megszidva, liliom a kertben kinyílva. Csak a  tartelette, az édes-drága tartelette nem sikerül pont oly finomra, mint ahogy azt én még Franciaországban kóstoltam volt.

Tartok tőle,

a hétköznapok kissé kilógnak mindenféle Pinterest-, Facebook- és Blogspot formájú dobozból. De ha sikerül hat és fél órát aludni éjjel egyhuzamban, s az iskolabusz érkezéséig is van még fél órám, leülök és végiggondolom, mi a fontos.

Fontosak a leglehangolóbb helyzetben is felcsillanó pillanatok, egy-egy nem mindennapi gesztus tőlem vagy tőled vagy valakitől, akiből ki sem néztem volna. Ezen pillanatokat én észreveszem, megbecsülöm és összekötöm: egyik ponttól a másikig, fonallá sodrom, gombolyaggá gombolyítom, s ha elég hosszú lesz, meleg sálat kötök belőle az egész világnak - majd mire lehull az első hó, s megfagynak odakint az elhervadt virágok.

De ha egészen praktikus akarok lenni, márpedig akarok, azt is fontos tudni, hol vannak az erdőben a legszebb bodzavirágok. Csak annyit szabad szedni, amennyire szükségünk van - maradjon szép a bokor is, jusson belőle másnak is. Szárított bodzavirágból főzök mostanában teát, a kertben van citromfű, a konyhaablak párkányán egy cserép menta, végül citromkarikával ízesítem.
A gyerekek mézzel édesítik, én egy kis Hermann Hessével.