Oly

hangos zene szűrődik fel a falu központjából így éjfél körül, hogy képtelenség aludni. Kedvenc helyem ez a kényelmes szék itt a balkonon, kiülök hát szépen, egy csésze teával, laptoppal, hallgatom közben - mi mást tehetnék? - a rock'n'rollt s az ereszről lecsöpögő esőt.
Kicsit dolgozom még - így végső vizsga közeledtével - az elkezdett könyvelési feladaton. Beírom a jelszót, belépek a programba, majd gyakorlásképpen annyi egyéni vállalkozást hozok létre, s annyi elképzelt számlát könyvelek, ahányat csak akarok. Az én vállalkozóim előkelő társaság. Mindenkit úgy hívnak, - minimum! - hogy: Jane Austen, Charlotte Bronte, Virginia Woolf, újabban Hermann Hesse. Kérdezte is legutóbb képernyője tanulmányozása közben hirtelen felpillantva a tanárnő: ki közületek Virginia Woolf? Mondom, én. Mosolyra húzódó tekintetéből tudom, hogy humorom értékelve van.
Amúgy - s mi többre, mi szebbre vágyhatnék? egy kiábrándult világban nem épp könnyű kedvvel élni az életet, s örömmel párolni a hagymát forró olajon, de e két szó maradt az egyetlen, mert az összes többit elvesztettem, okom az írásra is - szóval amúgy: a ruhák kimosva, ágyneműhuzatok lecserélve, leejtett tányér cserepei összeseperve, padló felmosva, szívem tárva-nyitva, szomorkodó megvigasztalva, hibázó gyerek nem megszidva, liliom a kertben kinyílva. Csak a  tartelette, az édes-drága tartelette nem sikerül pont oly finomra, mint ahogy azt én még Franciaországban kóstoltam volt.