Bundás kenyeret

kértek vacsorára a gyerekek, s én kicsit sóhajtozva fogtam hozzá, hogy az ebéd után így csak estére  rendberakott konyhát máris újra betöltsem sercegéssel, páraelszívással, élettel, étellel. Reggeli után épphogy ebédre sikerül rendet rakni, vacsora után épphogy reggelre. Az étel mellé kellene némi tér, kedv, és rend,  főleg rend, - s lesz is előbb-utóbb, de csak miután álmosan leverek véletlenül egy üveg lekvárt az asztal széléről, majd beletérdelek és bele is tenyerelek feltörlés közben az apró üvegszilánkokba.
Szóval a bundáskenyér, szóval a sercegés: megsütök épp annyit, hogy ne haljunk éhen, de észreveszem az ablakon át ahogy a lemenő Nap sugarai elárasztják a domboldalt. Ellenállhatatlanul hívogat a fény - s én megyek, megyek, emlékszem még, mily szép képek születtek volt a kis Olympussal régen, most már nem, rég nem gyakoroltam, s látom ahogy lassan elvész minden, amihez hűtlen leszek.
Ez van, ez is fontos: ami nem olyan szép, különösképpen mutogatni nem is való, az is, ami elveszett vagy amit épp most veszítek el. A kis semmi virágok a réten - elnyílófélben levő pitypangok, fehér lóherék a fűben, széttört lekvárosüvegek a konyha padlóján, az összes postaláda kongó üressége, bátortalanító álláshirdetések, kis reménykedések, mik egyáltalán nem utoljára halnak meg. Szívből jövő, hirtelen jött gondolatok tovaszállni hagyása - olyan gondolatoké, s ezekből születő oly nagyvonalú, ragyogó gesztusoké, miket félelem és túlmagyarázás okán csak ritkán teszek meg, de amikor igen, akkor kicsit úgy érzem: élek, mégpedig pontosan olyan életet, amilyenre meghívást kaptam.
Kivülről - akárhogy is nézzük: épphogy csak megütöm a mércét.  Idebent viszont tudom: lett légyen bármi, a ragacsos padló, a sült olaj szaga, a veszekedő gyermekhangok - a meghívás az meghívás. Azoknak szól, akik elrontják, akik elejtik, akik félnek, akik vágyakoznak, akik feladják, akik újrakezdik.
Törékeny üvegen át szépen ragyog a fény, a repedéseken át is - milyen jó, hogy van bennem bőven mindkettőből...