# ilovemyjob

autókereskedők, panziók, éttermek, kis kávéházak, nagy kávéházak, ruhásboltok, ipari alpinisták, kávékereskedők s ki tudja még kicsodák könyvelésének elkészítése után választhattam:
biztosítási ügynök utolsó negyedévének vagy szülésznő-praxis komplett utolsó két évének gyürkőzök neki, mondom, legyenek a szülésznők, ha már így válogathatok, így
ez utóbbi napokban eme drága hölgyek számláival és kivonataival - miket két nagy nylon-szatyorban adtak át egyszerű összevisszaságban -
szóval ezekkel vívok hősi harcot, köztük halok hősi halált naponta többször is, de megéri, mert
egyrészt ebből élek, másrészt
egyikük bankkivonatain minden hónapban találok oly pénzösszeget, mit a messzi távolban tanuló fiának küld Zsebpénz Anyától címen, az online átutalásoknál szokásos plusz megjegyzésekhez pedig oly rövid, szívbéli üzeneteket írogat, hogy:
szeretlek! gratulálok a vizsgához! örülök, hogy szombaton hazajösz! puszi! hab dich lieb! hab dich lieb!...

avagy,
sose lehet tudni, mily szokatlan helyeken találni tanítást arról, hogyan kell élni, adni, szeretni...

(váratlanul rendelés érkezett, ezért némi téli álom álmodása után kinyitottam a bolt ajtaját is, szeretettel várok mindenkit)

Szardínia 4.

Egy nyitott kapu előtt fiatalember állt széles mosollyal, mondja, van odabent egy mumifikálódott macska, biztos érdekli a gyerekeket. Really? - mondom - A mummified cat? Igen, tényleg, menjünk csak be, nagyon érdekes. A kis teremben, mindenféle szuvenír és szentkép között valóban volt egy cica, ki annak idején a Második Világháborúban az udvaron levő kis templomban - hol máshol? - keresett volt menedéket, s tán talált is, mindörökre. Kellőképpen megcsodáltuk, majd az olasz sárm és lehengerlő kedvesség csapdájába esvén adakoztunk a templom felújítására is, s - bár addig fogalmunk sem volt róla, hogy szükségünk van rá, de - vettünk még egy szegény perui gyerekek által festett tányért is, meg egy apró betlehemet karácsonyra.

Szardínia 3.

A tenger csupán néhány percnyire volt a szállásunktól. Az ott töltött idő alatt embert nem láttam, se közel, se távol, csak messziről egy macskát. Harmadik nap kettévált bátor kis csapatunk, a nagyobbak kirándulni mentek édes egy apjukkal, én, egy folyamatos köhögés miatti kimerítő éjszaka után otthon maradtam a beteg kicsivel. Rövidebb sétákra le-lementem a partra, majd vissza, végül jól bebugyoláltam a gyengélkedőt, s őt is levittem. Mélységesen élveztem a napot; a csendet, hogy végre nem hajszol semmi és senki, hogy fotózhattam, amennyit csak szerettem volna, anélkül, hogy sietni kelljen, s estére még a rengeteg társasjáték és felolvasás mellett is befejeztem a saját olvasnivalómat: életem második Merton-könyvét.
(Adjatok minden megfáradt anyának csak néha egy-egy szabadnapot, de elég egy szabad délután is, az sem baj, ha nem a tenger partján: mert ez a kevés idő - mint az öt kenyér s két hal annak idején - megtöretik, megáldatik, megsokasodik, a maradék pedig megíratik majd a blogra.)

Szardínia 2.

A második nap - mintha csak itthon lennénk - mindenféle kisebb-nagyobb gondok kezelésével telt-múlt: jobbára nyári tartózkodásra berendezett bérelt házikónkat valamennyire befűteni, beteg gyermekünket gyógyítgatni, etetni az éheseket, itatni a szomjasakat, közben belülről nézni, ahogy esik-esik-esik odakint az eső.
Internet, üzletek, múzeumok, teremtett lélek sehol, de ott voltunk egymásnak mi, s néhány társasjáték, néhány könyv... 
Délután, két zuhé között, lementünk a kietlen partra, homokos cipőben fel-alá járkálni, kagylót gyűjteni, s széltől szanaszét lobogó hajjal egyszerűen csak - mindig is szerettem volna látni, télen milyen - nézni:
csendben,
hosszasan,
ámulattal,
köszönettel
a tengert.

Szardínia 1.

Mikor múlt szombaton nyolc óra munka után a fejemben levő mondat "Öööööö.....öööööö..." alakban talált felszínre törni, egyrészt nevetőgörcsöt kapott a komplett iroda, másrészt megtudtam milyen érzés hirtelen elfelejteni az évek alatt, kínkeservvel megtanult nyelvet, harmadrészt drága főnököm is beláthatta, tényleg ideje lesz egy kis szabadságra menni tán.
Úgyhogy este még bedobáltam némi ruhát és könyvet a bőröndömbe, majd másnap elindultunk. Nem érdekelt, hova - egyébként Szardíniára - nem érdekelt, kivel - egyébként a családommal - hogy esik-e, vagy fúj, vagy mire jut pénz, s mire nem, csak hadd mehessek, hadd lássam, milyen szép máshol is a világ.
Próbáltam útinaplót írni, na nem oly nagy hévvel, mint a japán turista lánynál láttam volt, ki a zsúfolt utcán kapta elő kis füzetét, hogy máris, még mielőtt az inspiráció madara továbbszállna a válláról, lejegyezze minden bizonnyal szép és jó, hirtelen támadt gondolatát, de azért az útinapló az útinapló. Fogadjátok szeretettel.

az én válentájnom

abban különbözött az összes többitől a világon, hogy most én mentem egész napra dolgozni hétvégén és Ő maradt egész napra itthon a gyerekekkel, a háztartással, és nem az a heppi end, hogy brilliánsan elláttuk volna a mindeddig másiknak kiosztott feladatokat - mert nem, nagyobb lett a káosz, mint valaha - hanem a megértés és megbecsülés, ami amúgy van, nyilván, de száz-százalékosan mégis csak akkor van, ha járunk kicsit egymás cipőjében is,
és még abban is különbözött az összes többitől a világon, hogy én hajnalban nem forró kávét és nem piros rózsát kaptam nagy szeretettel az ágyba, hanem egy kék orchideát,
létezik egyáltalán olyan, hogy kék orchidea? - kérdeztem hitetlenkedve magamtól,
de biztosan létezik, megnéztem, még mindig itt van a konyhaasztalunkon

Úgy tenni, mintha

egész jól viselném ezt a mindent beborító, nyomasztó ködöt, a hideget, a csúszós utakat, a túlórákat, a csontokig hatoló mindennapi fáradtságot, hogy jó néhány könyv-tartozásom van sajnos újfent - szóval lehetne éppenséggel úgy tenni, mintha, de nem megy. S az ellenkezője sem megy. A panaszkodás a hálátlanság előzenekara, semmi a világon ennél mélységesen boldogtalanabbá nem tesz, trust me, próbáltam.
Bárhogy nézem, még mindig kivételesen megajándékozottak vagyunk.

Megállok tehát, nagy levegőt veszek, s azt mondom magamnak: take it easy.
Apróságokon nevetőgörcsöt kapni, hazaérve kabátban összegömbölyödve, mint a macska, jót aludni, duzzogó tinédzser arcát szeretettel megsimogatni, reggel a valószerűtlennél is korábban kelni pár perccel, hogy elolvassak egy érthetetlen Merton mondatot - ilyesmiket őrzök, ez mindenem, amim van.
Hétköznapi költészet ez, ugyan nem sokkal több egy töredezett haikunál.
Ahhoz mindenesetre épp elég, hogy eléldegéljek egyik napról a másikra, míg végre meg nem érkezik a tavasz. Utána pedig, a kertben leszek, ha keresnétek.

fogkrémet

és fésűt venni mentünk be így kettesben a drogériába - az előbbi épp elfogyott itthon, az utóbbi mindenkihez méltatlan, jó kis reggeli ordibálások tárgya minden áldott nap - végül a legdrágább parfüm illatával a csuklómon és egy ajándék szappannal jöttünk ki, válassz egyet Anya, megveszem neked! - mondta kedvesen a Kicsi, s én kiválasztottam a legvaníliásabbat; a könyvtárba visszavinni az elkallódott és megtalált könyvet, valamint kifizetni a tetemes késedelmi díjat, a ruhásboltba pedig csupán néhány létfontosságú selfie érdekében tértünk be, amúgy mindenünk megvan, amire szükségünk lehet:
neked ott vagyok én, nekem pedig itt vagy te

láthatatlan terek

építéséhez lenne jó keresni anyagot - terekhez, ahova behúzódhat a lélek,
mielőtt agyonázna, agyonfázna,
mielőtt minden mindegy lenne ebben a rohanó világban,
valahogy úgy, ahogy meséskönyvekben a kicsi bogár a kicsi gomba alá,

de igazából most az is elég lenne,
ha volna valamennyi tér,
vagy ha fél óra pakolás után is, de ó! ha volna
(mégpedig a szó legszorosabb értelmében véve) - a
mindjárt elárulom, hol:

hát a mosogatókagylóban