De rég írtam ide!

Magamhoz képest mármint. Még csak fel sem tűnt. Persze, átmeneti jelleggel épp belehabarodtam az instagram szép világába, ahol tiszteletemet teszem napi egy-két szó erejéig. Ott azért még nem tartunk, hogy ennyire se fussa.
Megengedem a világnak, s benne végtelen nagylelkűséggel magamnak is, hogy változzon.
A munkahelyemen az egy évvel ezelőtti csapatból csak egy személy dolgozik még mindig ott.
Én kicsit belehalok minden egyes búcsúba. S az összes közeli s távoli, inboxból és postaládából már jó ideje hiányzó barátom hiányába is belehalok, igen. Mert nehezen változom, s nehezen engedem az elmúlást.
De aztán.
Egyszer csak aztán, talán hosszú évek után, de akkor is, eljön az a pont, amikor már nem mennék vissza.
Mert itt, így ahogy, ezekkel a karikákkal a szemeim alatt, ezzel a bölcsességgel, ezzel az ütött-kopott szívvel:
így jó nekem.
(Vagy csak túl sokat hallgatom a kedvenc énekeseimet.

...Been talkin' 'bout the way things change
And my family lives in a different state
If you don't know what to make of this
Then we will not relate
So if you don't know what to make of this
Then we will not relate

Rivers and roads
Rivers and roads
Rivers till I reach you
Rivers and roads
Rivers and roads
Rivers till I reach you...)

a világ végén,

itt, ahol néhány kisasszony szerint - kikről többet sajnos nem árulhatok el - lakunk, ködbe burkolózik esténként az erdő.
ilyenkor indulunk el rendes napi sétánkra, kettecskén.
csak nagy ritkán jönnek a gyerekek is, ők inkább tanulnak, vagy dolguk van, vagy egyszerűen csak bevonulnak a szobájukba, a telefonjukba, bezárkózva egy oly külön világba, hova én nem léphetek be csak úgy.
kitéve a láthatatlan tábla: átépítés miatt átmenetileg zárva.
én pedig, mit tehetnék.
örülök, hogy van facebook, és like, és instagram, és whatsapp, és emoticon, s ki tudja micsoda, miről még nem is hallottam.
főzök egy-egy csésze forró csokit, habbal a tetején, leteszem az asztalukra, majd, mielőtt kilépnénk a szitáló ködbe, küldök még egy üzenetet is, kódolva, hogy akkor is értsék, komolyan mondom, ha egyszer véletlenül a Marson kötnének ki:
♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥

a főhősnő

a filmben, melyben futva teszem meg minden áldott reggel a parkoló s az iroda közötti utat, az én vagyok.
felrohanok a lépcsőkön, átvágtatok az úton, majd végig a házak között, tócsákat kerülgetve.
a film meg-megáll némely, a képzeletbeli képernyőn kissé hosszabban elidőző képkocka kedvéért,
mindig abban a pillanatban, mikor finoman földet ér egy-egy alázuhanó falevél.
sietés közben is látom, érzem, olvasom:
mindenütt színek, illatok, csípős hideg, ködön átsejlő reggeli lámpák.
mindenütt szépség és vers.
a hosszú, rejtett, munkával töltött órák körül csak díszlet, mondhatni, az Ősz.
de nekem ez is elég,
egyetlen irgalmas lassúsággal lehulló piros falevél is elég,
hogy tudjam:
az én életem, az én színeim, az én zuhanásom is
figyelemmel kíséri
valaki.*
(mindennek értelme lesz, egyszerűen csak boldoggá tesz, ha tud rólam valaki, kinek fontos vagyok. )

Und doch ist Einer, welcher dieses Fallen
unendlich sanft in seinen Händen hält.  
(Rainer Maria Rilke)

van

egy piros, fehér pöttyös táskám,
egy piros, fehér pöttyös bögrém,
(amiben forró csoki, amin tejszínhab)
s ma, mire észbekaptam,
- rövidke ebédszünetemben a boltba egy szelet müzli okán betérvén -
nem beugrott a kosaramba
egy ugyancsak piros, fehér pöttyös
esernyő is?

Ime

az elso (es utolso) telefonrol irt bejegyzesem. Okos, marmint a telefon, a gyerekektol orokoltem. Nem talalom az ekezeteket, s eleg hozzaernem a kis kepernyohoz, maris mindig tortenik valami katasztrofa. Olyan remenytelenul odivatu vagyok, nicht wahr? Mindenesetre, miota whatsapp-en szolok a gyerekeknek, hogy kesz a vacsora, s teszek utana mindig egy-egy masnis rozsaszin szivecsket is, azota egesz turhetoen cool anyuka vagyok.
A fotok is a telefonommal keszultek ebedszunetben. Az osz meg mindig gyonyoru. Csak fotoztam es fotoztam a mulando szepseget, hogy sose felejtsem el. Mutattam itthon a kisasszonyoknak, nekik is tetszett.
Igazabol az o vilagukba szeretnek beugrani, jelen lenni, amennyire lehet es szabad nekem is, s ha ehhez meg kell tanulnom kezelni ezt a micsodat, hat akkor megtanulom.
Lett legyen barmi.

Egyetlen

ok, amiért írom ezt a blogot, mégpedig nyilvánosan - sokat gondolkoztam rajta, miért folytatni, s miért így, ilyen védtelenül - az a remény. 

Mert, legyek csak nyugodtan őszinte: millió nálam műveltebb, viccesebb, mélyebb, mittudomén milyenebb író van, s a képek, hát tessék csak egyetlen pillantást vetni mondjuk a Pinterest-re. 

Az eltelt mennyi is? - hét, nyolc év óta rég túl vagyok már ráadásul minden lehetséges kommentvadászaton, függőségen és túlzáson is. Amúgy ezek mind fontos állomások az úton, amin járnunk adatik, bármilyen úton, melyet elkezdenünk s kitartóan végig is járnunk adatik.

De ebben a reménytelennek tűnő helyzetben, melyben a világ az utóbbi időben van, a remény minden apró mécsese fontos, hogy világítson. Akkor is, ha nem látja senki. A jó gondolatok, jó szavak, magányosan véghezvitt vitéz jó tettek akkor is fontosak, ha nem magasztal érte senki. 

Amolyan elhívásféle.

 Föld sójának s világ világosságának lenni elhívás, s a legtöbbször borzasztó magányos is. 

Nem értik néha még a legközelebbiek sem.

 De akkor is. Menni kell, égni kell, ízesíteni kell.

Míg világ a világ, s még két nap.

Mondhatni,

nem túl okos döntés gyorsan, pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, dolgozni.
Annak fényében, hogy ledolgozott óráimért s nem az elvégzett munkáért kapok fizetést, annyira tényleg nem.
Mondhatni, mégsem érdekel, mert így kapok néha egy-egy szabadnapot, mit azzal tölthetek, amivel csak akarok.
Főzhetek, moshatok, takaríthatok.
Most, csupán egy órával a gyerekek érkezése előtt végül rájövök, nem csináltam semmit.
Semmit, csak elővettem némi fonalat, és horgolótűt, és ragasztót, hozzá valami alighogy felsejlő, régi-régi lelkesedést magamban, na meg féltve őrzött, gyűjtögetett őszi kincseimet a kabátom zsebéből.
Itt-ott látott ötletet próbálok ezzel a két saját kezemmel valóra váltani.
Mit számít, hogy végül nem is lesz különösképpen szép?
Úgy hallom, az idei ősz színe a piros. Szeretem.
Hol vannak már az idők, mikor még a szürke volt a kedvenc színem?
Tűnődöm, nem értem, keresem, de
nincsenek már seholsem.