ezért évről-évre jövök, s Ionică bácsi már majdnem húsz éve, hogy ugyanolyan örömmel üdvözöl és csókol kezet a hegyek lábánál, ahonnan elindulunk meghódítani a világot s a csúcsokat...
s igaz, hogy minden évben vagy eltévedünk, vagy szétmegy a bakancs a lábamon, vagy majd' szívrohamot kapok valamelyik meredek sziklán, de idén nem...
idén csak estem egy óriásit...
már a csúcs után, visszafele úton egyszer csak kilazult egy kő a lábam alatt s én teljesen, de teljesen elvesztettem az egyensúlyom...de aztán megálltam, egy-két bukfenc után, egy idő után fel is álltam, s úgy vánszorogtam vissza, méltósággal! - csak kicsit sántán, csillagokat látva a fájdalomtól...a térdemből csorgó vérhez odatapadt a nadrágom, a csontjaim sajogtak, a fejem kissé szédelgett, s még a szép új kalapomnak is elszakadt a karimája...
de közben meg mégis boldogan, szemem és lelkem nem tudva betelni a hegyek szépségével...
boldog voltam, hogy élek, hogy járok, hogy fájok...
az uram mindenesetre kijelentette, legközelebb csak akkor hajlandó velem elindulni bárhova is, ha gyakorlom előtte még kicsit a fejreesést és a duplaszaltót...
