14975.*

Hogy úgy tűnik - remélem, csak átmenetileg, de - cserben hagynak a szavak, azért nem tölt el különösebb aggodalommal, mert ismerem a földbe vetett, elhaló kis magvak reménységét, ismerem a tél és tavasz törvényét, s tudok a szél útjának kiszámíthatatlanságáról.

Hogy visszanézve az elmúlt évemre nem tudok, már megint nem, beszámolni semmi különösebb újdonságról vagy teljesítményről, azért nem tölt el különösebb szomorúsággal, mert egyrészt ismerem a fák növekedésének észrevehetetlenségét, másrészt annyiban nem érdekelnek a teljesítmények, hogy az egyetlen, amire ezekben az időkben valóban büszke vagyok az az, ha sikerül minden nap megoldani, hogy - figyelem, a következő mondat minden egyes szava elengedhetetlenül fontos - m e l e g    é t e l    k e r ü l j ö n    e g y   s z é p e n    m e g t e r í t e t t    a s z t a l r a .

Hogy már rég nem vagyok veszélyeztetett célcsoportja az olyan tv-műsoroknak, mint például a Heidi Klum-féle Germanys next topmodel, azért nem tölt el semmiféle bántódottsággal, mert egyrészt soha nem is voltam az, másrészt öreg, elégedett agyamat teljesen hidegen hagyja, vannak-e a szépségnek standardjai, s ha igen, meg tudok-e ezeknek felelni. (Az ugyan valóban nem hagyná hidegen, hogy akarnak-e a lányaim ezeknek megfelelni, de nem akarnak.)

S hogy képes vagyok mégis kedvetlenné válni, ha úgy érzem, nem értenek, félreértenek, túl kevés vagyok, túl sok, nem elég okos, nem elég szép, nem elég ez, nem elég az, s hogy küzdök én is, mint az összes többi halandó, az önvádnak millió formájával és árnyalatával, azért nem tölt el különösebb elkeseredettséggel, mert tudom:

Ezek a kezek, ezek a szemek, s a szavak, amiket mondok, fontosak. Néhány embernek számítanak. (Kezdve azokkal, akik múlt éjfélkor viháncolva berontottak a szobába, felébresztettek, és extra-borzasra öleltek.)
Ennek a testnek, ennek a léleknek jelentősége van.
Otthont ad egy utánozhatatlan, megismételhetetlen életnek**. Az enyémnek.

*  Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk...(Zsoltárok 90:12)
** Nayyirah Waheed: "be softer with you. you are a breathing thing. a memory to someone. a home to a life."

Isten asztalánál.

Fagyosan, korán, gyönyörű szürke-fehér-halványkék színkombinációval indulnak a márciusi reggelek. Március. Már a neve is olyan vidám, s már csak azért is szeretem, mert a születésnapom hónapja. A hideg már nem téveszt meg, én tudom, hamarosan kinyílnak a virágok, reményem szerint mind a százhetvenöt virághagyma előbújik majd, amit november legvégén, közvetlenül a fagyok érkezte előtt már nem tudom, pontosan hova, de még a földbe ide-oda eldugtam.
A szombat reggelek, a mai is, engem egészen biztosan az erdőben találnak, legnagyobb valószínűséggel azon az ösvényen, ami elvezet a kis kápolnához, aztán el az őzeknek felállított etetők mellett, végül pedig el azon pont mellett, ahonnan véleményem szerint a legszebb, megunhatatlan kilátás nyílik a völgyre.
Ott megállni olyan érzés, mint Isten asztalánál elidőzni. S az pedig, ahogy egy-egy pillanatra előbújik a Nap a felhők mögül olyan, mint Isten arcának rámragyogása.
Visszatérve a saját, kicsit mindig keszekusza, ámde otthonos konyhámba kávét darálok, teát főzök, rántottát sütök és sonkát, végül pirítóst készítek.
Talán minden szeretettel megterített asztal mása annak a másik öröknek.
Talán minden arc, melyen mosoly ragyog fel, ha meglát minket - akaratlanul is, hitetlenül is képmása annak a másiknak, örökkön-örökké áldónak.
(Az ároni áldás miatt van az, hogy egy ideje tudatosan figyelek rá: egészen biztosan rámosolyogjak a gyerekekre, mikor értük megyek az iskolába, vagy reggelizni jönnek. Hogyan máshogy értsék meg, mit jelent az a mondat, hogy ragyogtassa rád orcáját az Úr?)
Nehéz kifejezni a megajándékozottságot. Csak töredezett tükörként homályosan visszatükrözni lehet, tökéletlenül leutánozni, s ha sokkal kisebb méretekben is, de továbbadni, mindig továbbadni.