(Majdnem azt a címet választottam, hogy "Hejesírás", de egyrészt fáj így leírni a szót, másrészt egyáltalán nem annyira vicces, mint amennyire első pillanatban gondoltam volt.)
A
tegnapi bejegyzésben elkövettem egy akkora helyesírási hibát, mint talán még soha.
Ezzel több bajom is van.
Egyrészt az, hogy leírtam.
Másrészt az, hogy nem vettem észre - bár éreztem, valami nincs rendben.
Sőt. Kétszer is leírtam - lévén szó egy saját magamat idéző szövegről -, és mégsem vettem észre.
Sőt. Többszörös újraolvasás és ellenőrzés után sem vettem észre. A magazinba bekerülő írások általában hosszú gondolkodás eredményei, sokáig írom, majd amikor késznek nyilvánítom, félreteszem s egy idő úgy veszem elő őket, mintha tőlem független írások lennének.
Harmadrészt az a baj, hogy bár a bejegyzésben díszelgő hibát kijavíthattam, a már kiküldött újságokban levők örök időkre megmaradnak.
Negyedrészt világosság derült arra a titokban bennem ott levő hajlamra, mely úgy ítél el mást (s nem csak helyesírási) hibákért, hogy azokat én magam is elkövetem.
S itt végre felfedezhetek valamit, ami nem baj.
Egyrészt azért, mert legközelebb kevésbé fogok mást (s nem csak) a helyesírási hibái miatt elítélni. Magyarázatot keresek rá. Talán nem volt ideje sokat olvasni. Talán nem magyar környezetben él. Talán csak pont olyan fáradt és feledékeny, mint én.
Másrészt alázatra késztet. Bizakodásra mások nagylelkűségében. Elszántságra, hogy ez ne tartson vissza a tevékenységeim folytatásában.
Harmadrészt bízhatok benne, hogy lesz valaki, aki szól. Mindenkinek köszönöm, aki vette a fáradságot, hogy írjon, figyelmeztessen. Köszönöm, hogy nem mindegy.
Negyedrészt itt vannak a fotók, amiket esti sétáim során készítek a tehenekről. Már rég keresem a témát, amihez hozzáilleszthetném őket. Szeretem, ahogy beállnak, pózolnak. Bődületesek, viccesek. Jókedvre derítenek. Minden este eszembe juttatnak valami fontosat: nem kell az életet - s benne önmagunkat - akkor is halálosan komolyan venni, amikor nem az.
