Golden hour.

A hajnal szinte minden reggel az ebédlőben talál ezen a héten, ahogy a kis asztali lámpa fényénél ülök füzet vagy laptop klaviatúrája felé hajolva az asztalnál. Még koromsötét van amikor résnyire széthúzom a sötétítő függönyöket, hogy majd időnként feltekintve láthassam a mindennapi csodát, ahogy megérkezik az utcánkba a fény. 

Esténként pedig, hét óra körül már majdnem teljesen sötét van, általában épp időben indulok el az irodából a parkoló felé ahhoz, hogy lássam az ég még egyszer, a nap végén utoljára fellángoló kékségét az utcalámpák fényében.

Nincs annál fontosabb tennivalóm, mint hogy mindig a fényt keressem. Figyelem, amint érkezik és ahogy majd lassan eltűnik. Ahogy szétárad az épületeken, megcsillan az ablakokban. Napközben el-elfelejtem, a neonlámpák vibrálása alatt nehezen éri utol önmagát a lelkem. De úgy emlékszem, a reggelek és esték különleges, aranyló fényében mindig megálltam, ha csak néhány percre is, csendesen, köszönettől túlcsorduló szívvel. 

Mindig ugyanazt írom. Fénybe mártogatom, mikor előveszem, a töltőtollamat. Fény nélkül nincsenek történetek. Egyik este egy fiatal lány jött szembe velem az utcán, mikor egészen közel értünk egymáshoz, egyszerre tekintettünk fel, olyan visszafogott, mégis ragyogó mosollyal, mintha legalábbis ismernénk egymást. 

Nagyon fáradt vagyok. És nagyon boldog is. Semmi miatt és minden miatt. Leginkább a fény millió formája miatt az életemben.

Ma délután kaptam egy nagy csokor virágot a főnöknőmtől, mert két nap múlva lesz tíz éve, hogy elkezdtem nála dolgozni. Itthon vázába tettem, szépen elrendeztem. Világít. És eszembe juttatja, ahányszor csak ránézek, hogy bármennyire is lehetetlennek tűnik, újra ás újra meg fogom találni az utat a sötétségben.

Kis őszi örömök. Egy lista.

Szinte minden kabát- és táskazsebemben van egy-két gesztenye.

A férjem is hoz minden nap ajándékba valamit, amit az ebédszüneteiben tett sétákon talál. Tudja, mennyire örülök neki. Egy külön tányért rendeztem be ezeknek a kincseknek: színes falevelek, makk, mogyoró, dió és természetesen még több gesztenye.

Ébredés után kimegyek a balkonra megnézni, mintha előadás lenne, a napfelkeltét. Ma reggel egy egészen élénk narancsszín sávval kezdődött a dombok felett, fölötte az ég mélykék sátor, a szemem láttára omlottak egymáshoz szelídülő, egymásban félénken felolvadó kontrasztokba.

Esténként, ha itthon vagyok és nem felejtem el, újra kimegyek, megnézni a naplementét is. Nézem, ahogy az ablakokban lassan felragyognak itt-ott a fények, s a hét órai harangszó után felkapcsolják a faluban s az összes többi kis településen a völgyben az utcalámpákat. Kedvem lenne mindannyiszor megtapsolni.

Egyik évszakban sem érzem ezt a túlcsordulást, amit csak ilyenkor, ősszel érzek. Az apró, ingyenes örömök túlcsordulását, bármerre nézek. A millió illatot, színt, hangot, amit csak ilyenkor lehet érezni, látni, hallani. 

Ez életem negyvennyolcadik ősze, s még mindig annyira elvarázsol, mintha a legelső lenne.

Rezonancia.

Igaz, hogy Hartmut Rosa német szociológus Resonanz című könyvét legfeljebb negyed részben elolvasva fogom visszavinni valamikor a héten a könyvtárba, de a leegyszerűsített lényegét azt hiszem, megértettem, és használni is tudom a mindennapokban. 

Az az elmélete, hogy lehetetlen lelassítani a társadalmi felgyorsulást, mert ahhoz, hogy jelen helyzetben megmaradjon egy viszonylagos stabilitás, pont ez a gyorsaság szükséges, aminek az emberi test és lélek viszont nem tud huzamosabb időn át, megbetegedés nélkül megfelelni. 

Véleménye szerint nem feltétlenül a slow living a reális megoldás, hiszen az emberek többsége ezt nem engedheti meg magának, hanem a rezonancia. 

Az ötlet nem teljesen új, de ő tudományos szempontból próbál felállítani egy, a társadalom minden területét átfogó elméletet és ezzel olyan eszközt adni a kezünkbe, amivel élhetőbbé tehetjük a mindennapjainkat. 

A rezonancia ráhangolódást jelent, a történeteink alakulása feletti kontroll időleges feladását, amikor engedjük, hogy egy-egy másik emberrel, művészeti alkotással, a körülöttünk levő természettel, egy ötlettel, Istennel, a munkánkkal levő találkozásokban olyan kölcsönhatás jöhessen létre, amit nem mi irányítunk. 

A rezonanciát nem lehet felírni a teendők listájára. 

A rezonancia nem olyasvalami, amit ki lehetne pipálni. 

Csak elfogadni lehet. 

Megtörténik velem, ha megengedem.

 

Egy saját életemből vett apró példával tudnám ezt talán a legszebben elmagyarázni. 

Akkor történt, mikor tegnap egy újabb fül-orr-gégészeti időpontra tartottam, amitől meglehetősen féltem.

Előtte egy barátnőm megkérdezte, szeretném-e, hogy elkísérjen, és bár első pillanatban majdnem elutasítottam - jaj de nehezen fogadom el a segítséget -, aztán mégis igent mondtam. Egy távolabbi városba kellett utazni, és még azt is felajánlotta, hogy mehetünk az ő autójával, ne nekem kelljen a vezetésre figyelni vagy parkolót keresni. A parkolóhelytől egy gyönyörű parkon át vezetett az út a rendelőig, s bár már a torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, elmeséltem neki is, mit olvasok éppen a rezonanciáról, s hogy szeretném ezt itt és most gyakorolni. Soha nem szeretném elfelejteni ezeket a fákat, ahogy az októberi napsütés átragyog a rozsdás leveleken. Nem szeretném elfelejteni ezt a beszélgetést, s a felhőket sem az égen. 

Amikor egy időpontra igyekszünk, valószínűleg nem a fákkal és a felhőkkel foglalkozunk, hanem azzal, hogy nehogy elkéssünk s hogy majd mit fogunk mondani. Vagy ha orvosi időpontról van szó és nagyjából elképzelésünk is van arról, hogy mi fog történni velünk, akkor egyszerűen csak a rettegést akarjuk túlélni.

 

Észrevettem, hogy még a lehető legszebb időpontokban is van valami, aminek van egy kis "kell" íze. Vendégségbe hívtak: kellene venni egy virágcsokrot ajándékba. Találkozunk a könyvklubbal: sietnem kell, nehogy elkéssek. Több napi esőzés után kisüt a nap és beragyog a meglehetősen piszkos ablakokon: meg kellene pucolnom őket.

 

De minden pillanatban ott rejtőzik egy-egy apró rés is.

Ezek a rések csodákra nyíló kapuk.

Lehetőségek, hogy úgy tegyük széppé és emberivé az életünket, hogy közben, valami olyan paradox módon, amilyennel csak az evangéliumokban találkozni, feladom a kontrollt afelett, hogy feltétlenül széppé tegyem az életemet. 

Az unalmon túl.

Ha a mai napot nem számolom, még van kilencven nap hátra ebből az évből. 

Ilyen kevés. 

Ilyen sok.

 

A mai nap - ami, ha így nézem, extra időnek számít - egy részét, amikor nagyon kora hajnalban már felébredtem és nem tudtam visszaaludni, azzal töltöttem, hogy elolvastam az A Karamazov testvérek utolsó hatvan oldalát. Márciusban kezdtem neki a könyvnek, többször is abbahagytam, de újra és újra folytattam. Már tudom, hogy az ilyen "elefántokat" nem fogom érteni az utolsó oldalak nélkül. Nem mintha meg tudnék szólalni, miután becsukom a könyvet. Nem mintha képes lennék elemezni, nem mintha ki lehetne fejezni szavakkal, milyen érzés, ha megérintődik a lélek.

Pilinszky ír arról, hogy kamaszkora egyik legzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Aztán rájött, hogy "a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak." 

 

Számolom a napokat, és néha azon gondolkodom, tényleg azzal akarom-e tölteni korlátozott életidőmet, hogy ezer oldalas könyveket olvasok. Az utóbbi hetekben tudatosan odaszántam, amikor csak tehettem, egy-két órát a napomból, hogy haladjak. 

Ilyen könyveket olvasni nem szórakozás. Munka.

 

És igen. Ezzel (is) akarom tölteni az életidőmet. 

Újra és újra elindulni egy-egy nagyobb bátorságot igénylő kalandra, az olvasás területén is, reménykedve, hogy meg-megérkezek és elidőzhetek az unalmon túli területen. Hogy megtalálom az itt elrejtett kincseket. Hogy szavak nélkül is magammal hozhatom, hordozhatom a szépségét.