A hajnal szinte minden reggel az ebédlőben talál ezen a héten, ahogy a kis asztali lámpa fényénél ülök füzet vagy laptop klaviatúrája felé hajolva az asztalnál. Még koromsötét van amikor résnyire széthúzom a sötétítő függönyöket, hogy majd időnként feltekintve láthassam a mindennapi csodát, ahogy megérkezik az utcánkba a fény.
Esténként pedig, hét óra körül már majdnem teljesen sötét van, általában épp időben indulok el az irodából a parkoló felé ahhoz, hogy lássam az ég még egyszer, a nap végén utoljára fellángoló kékségét az utcalámpák fényében.
Nincs annál fontosabb tennivalóm, mint hogy mindig a fényt keressem. Figyelem, amint érkezik és ahogy majd lassan eltűnik. Ahogy szétárad az épületeken, megcsillan az ablakokban. Napközben el-elfelejtem, a neonlámpák vibrálása alatt nehezen éri utol önmagát a lelkem. De úgy emlékszem, a reggelek és esték különleges, aranyló fényében mindig megálltam, ha csak néhány percre is, csendesen, köszönettől túlcsorduló szívvel.
Mindig ugyanazt írom. Fénybe mártogatom, mikor előveszem, a töltőtollamat. Fény nélkül nincsenek történetek. Egyik este egy fiatal lány jött szembe velem az utcán, mikor egészen közel értünk egymáshoz, egyszerre tekintettünk fel, olyan visszafogott, mégis ragyogó mosollyal, mintha legalábbis ismernénk egymást.
Nagyon fáradt vagyok. És nagyon boldog is. Semmi miatt és minden miatt. Leginkább a fény millió formája miatt az életemben.
Ma délután kaptam egy nagy csokor virágot a főnöknőmtől, mert két nap múlva lesz tíz éve, hogy elkezdtem nála dolgozni. Itthon vázába tettem, szépen elrendeztem. Világít. És eszembe juttatja, ahányszor csak ránézek, hogy bármennyire is lehetetlennek tűnik, újra ás újra meg fogom találni az utat a sötétségben.