Este van.

A lámpa barátságos fényénél a mai nap kincseit rendezgetem az asztalon. Múzeumi belépő és a két megtekintett kiállítás prospektusai. Plusz egy Edward Hopper festmény képeslapmásolata, amit a város egyik könyvesboltjában találtam. Figyelmesen elolvasom a prospektusokat és kivágom azt az egy-két mondatot, ami megérint. 

Az egyik kiállításon ritka, a kihalás szélén álló, régi mesterségek gyakorlásáról készült, fekete-fehér, analóg fotókat néztem meg. A színek elhagyásával nagyobb hangsúly kerül a fény és árnyék játékára, a kontrasztokra, a formákra és struktúrákra. Valahogy nemcsak látni, de érezni is lehet a képeket. Azon gondolkodom, miközben a teljesen üres múzeumban lassan végignézem a képeket, hogyan használhatnám fel ezt a gondolatot az írásban.

A másik kiállításon kézzel írt szövegekből készült portrékat nézek meg. Audrey Hepburn, Marilyn Monroe, John Lennon. Kate Moss. Frida Kahlo. Bruce Springsteen. A szövegek az adott hírességről szólnak. Valami hasonlót én is megírtam, megrajzoltam egyszer: egy adott tájról megfogalmazott gondolataimból rajzoltam meg egészen apró betűkkel egy térképet. 

Utána elmentem a könyvtárba, ahol, mint kiderült, pont ezelőtt tíz évvel már be voltam jelentkezve egyszer, de akkor családi bérletet vettem. Olyan kedves és kicsit fájdalmas is volt egyben, amikor felsorolta, majd kitörölte a gyermekeink nevét. Nem, ők most nem kérnek bérletet. Igen, most csak én vagyok. Tíz euró lesz egy évre. Köszönöm, rendben lesz, fizethetek kártyával?

Utána születésnapi ajándékot kerestem néhány új, lehetséges barátnak. Ez is művészet: még csak kétszer találkoztunk, azt is egy nagyobb társaságban, tehát ne legyen túl olcsó, ne legyen túl drága, túl személyes se legyen, de azért személytelen sem.

Majd sétálgattam az utcákon. Szeretek kisvárosokban sétálni. Bár már számtalanszor jártam itt, mindig felfedezek egy-egy új részletet. Vagy érdekes színkombinációt: egy zöld autót egy barackszínű ház előtt. Vagy ahogy az egyik épület ablakai rátükrözik magukat a lemenő nap fényében az utca túloldalára.

Végül, mielőtt hazaindulok, betérek egy kis olasz kávézóba. Még soha nem jártam itt. Az utcára néző pultnál foglalok helyet, és rendelek egy csésze kávét. A szalvéta színe, akár csak az új pulóverem: rózsaszín.  

S hirtelen olyan szépnek, olyan gazdagnak látom, érzem az életet.

Minden, amit látok, amit gondolok, minden, amit érzek és elképzelek, mindent, amit elfelejtek - valahol ott van. 

Kis részletekben elraktározódik egy titkos helyen. 

S majd egyszer, amikor talán nem is számítok rá, útnak indul, kifejezi önmagát. 

Ha szerencsém van, én is segíthetek ebben. 

Eszközzé válhatok, vagy mellékszereplővé, egy nálam sokkal tágasabb történetben. 

És ennél szebbet még mindig nem tudok elképzelni az életemre nézve.