Nemrég, amikor Drezdában jártam és a hármas villamosról leszállva az Albertinum múzeum irányába tartottam, már messziről lehetett hallani valahonnan az utcazenét. Kilépve egy mellékutcáról a Platz Neumarktra, egy magas, középkorú, jól öltözött férfit pillantottam meg a tér közepén. Táncolt. Lassan, magabiztosan, figyelmesen. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Csak később vettem észre fején a bluetooth fülhallgatót. Hogy teste nem a teret elárasztó muzsikaszó ritmusára mozog. Saját zenéje volt.
Néha még most is eszembe jut.
Legutóbb akkor, amikor kinéztem az ablakon, s a kiteregetett törölközők, lepedők vidáman lengedeztek a hideg februári szélben. Eszembe juttatta a csipesz tartása, eszembe juttatta a szél frissessége, szabadsága.
Valahogy így is lehetne hordozni a feszültségeket.
Valahogy így a feloldhatatlan paradoxonokat.
Talán így kellene jelen lenni a világban, miközben fülünk egy nem e világból való hangra figyel.
Ilyen tartással és könnyedséggel,
ahogy a szárítón lengedező szép kék selyemsál a szélben,
ahogy egy saját ritmusra táncoló férfi egy idegen város főterén.
2 comments:
Ez annnnyira szép! És mély.... Köszönöm! : )
Az utolsó képedet sokáig elnézegettem. Olyan kedves, meleg és otthonos hangulatú. Hédi
Egyetértek , igen, "így kellene jelen lenni a világban, miközben fülünk egy nem e világból való hangra figyel"....és hozzáteszem, így, átadva magunkat annak a zenéjére áttáncolni könnyeden és szépen, bátran a nehéz helyzeteken át... Köszönöm, hogy úgy tudsz írni, hogy az élményed adta érték is átjön, mert - képzeld - az általad említett múzeum honlapjára szaladtam, és azonnal rátaláltam Max Slevogt festményére a táncoló Mariettára, a kék selyemruhájában (mint szélben táncoló kék selyemsál)
Post a Comment