Amikor reggelenként kinézek az ablakon, mindig ugyanazokat a bokrokat látom a kertben. Amikor dolgozni indulok s a falu végén az útelágazásnál balra kanyarodok, s mindig ugyanazokat a dombokat, fákat látom. Ha ritkán néznék ki az ablakon, ritkán autóznék be a városba, csak azt venném észre, hogy most még zöld volt, majd egyszer csak kopár lett minden.
De a mindennapi, rutinszerű életnek pont ez a szépsége.
Ez a lassú változás.
Így ősszel különösen megérint a búcsú lassú érlelődése.
Olyan vigasztalónak érzem, hogy nem hirtelen történik.
Nem hamarabb, mint ahogy képes lennék rá.
Nem azonnal kell elengedni azt, amiről úgy érzem, az életem függ tőle.
Persze, már rég nem a bokrokról és a fákról beszélek.
Némelyik búcsú nem könnyed. Nem szép. Nem méltó.
Eszembe jut egy apró példa az életemből: mikor annak idején az első gyermekünkkel voltam várandós, folyton csak a nutellára tudtam gondolni. A nutellát kívántam éjjel-nappal. Pedig pénzünk sem volt rá, s egészséges sem volt, természetesen. Egyszer olyan sokat ettem egyszerre s ezáltal annyira elegem lett belőle, hogy hosszú évekig rá sem tudtam nézni azután.
Némelyik búcsú így néz ki. Miközben teszek még egy s még egy lépést az ellenkező irányba, a szívem mélyén már tudom, pont ez a kerülőút fog végül hazavezetni. Mert valamiért muszáj elérnem azt a pontot, ahol végérvényesen elegem lesz a saját ostobaságaimból. Tudom, be fog következni, be kell következnie, mert nem tesz jót senkinek.
Persze, már rég nem a nutelláról beszélek.
Azt hiszem, ha valaki elég őszinte magához, pontosan tudja, miről beszélek. Legalább egyszer az életben megtapasztalta, megélte, túlélte.
Mindenkinek más harcai vannak. Ital, drog, csokoládé. Néha a legszebb, legfinomabb dolgok. Egy-egy szokás. Egy bizonyos gondolkodásmód. Egy-egy megszokott reakció. Éretlen viselkedésforma. Folytonos sértődöttség. Egy-egy toxikus kapcsolat. Függés valakitől, akit csodálsz, s bár senki sem hibás érte, egyértelműen nem tesz jót senkinek.
Közben lassan érlelődik a búcsú.
Még ragaszkodom, még nem tudom elengedni.
Ma még nem.
De a szívem mélyén tudom, holnap talán már igen.
Aztán történik valami.
Egy megszégyenülés, visszautasítás, mellőzöttség.
A kegyelem néha a legkülönfélébb álruhákban érkezik.
S akkor, egyszer csak - el tudom engedni.
A falevél, a legszebb is, egy adott ponton végül elkezd alázuhanni.
S tudom, innen már nincs visszaút.
Elkezd hintázni, pörögni a levegőben, s én elvarázsolódva figyelem a repülését, ahogy lassan, szeretettel földet ér.
24 comments:
Nagyon szép írás,köszönöm.
Judith
Köszönöm:)
Én mindennapi dolgokról írok. :) De mindenki a saját "szemüvegén", látásmódján keresztül megszűrve olvassa, erre pedig nekem nincs rálátásom, hatásom, kíváncsiságom. Miért a legrosszabbra gondolni? (De nem, nem vagyok beteg és nem is válok, nem kell megijedni.:)
Újraolvastam, hátha túl drámaian fogalmaztam, de ha újból írnám, akkor is ugyanígy tudnám csak megfogalmazni, milyen érzés elengedni valamilyen emberi szokást, történetet, amit szeretünk, de tudjuk, hogy nem válik a javunkra...
Elnézést kérek, törlöm is, igazad van.
Úgy néz ki, mintha magamban beszélnék 😄
Rendben van. 🧡
A búcsút is mint annyi más mindent a maga idejében és tempójában kell megtenni. Jó, ha így van. Ha nem jött el az ideje, ha nem értünk meg rá, akkor feldolgozatlan marad, és sérüléseket okoz. Az ősz búcsúja a levelektől is lassan történik. Járok az erdőbe figyelni a természet változását, hogy ennek a lassúságnak tanúja legyek.
Mint mindig, most is figyelmesen olvastam az írásodat, és mint mindig, elgondolkodtam rajta, kerestem a magam búcsúinak történeteit is benne. Változatosak, de ahogy múlnak az éveim egyre méltóbbak arra, amit egyre bölcsebb és megnyugatóbb lezárásnak hívom. Van benne valami megnyugvás, hogy megteszem azt, amit ennek eléréséhez tenni kell.
Akkor pláne elnézést:-))) Jobb, ha ma inkább már a munkára koncentrálok, azt hiszem:-)
Én is pont így vagyok vele, amint Éva írta… miközben olvasom a bejegyzésedet, már kutatok is a magam szokásaiban :) köszönöm újra ezt az írásodat is🤗
Nagy nagy ölelés…
Piroska
Haha 😄, csak lazán
Sokat tanulhatok tőled, Éva 🧡
Köszönöm 🤗🍂
Az adventet, ugye még megvárod?
Nem értem a kérdést...
Kedves Márta, hasonló szemlélődő olvasmányom volt :)
Szohó mester utolsó teája a címe :)
Egyszer csak elválik a levél a fától és alá hullik:)
" Ahogy a szél meglebbenti a függönyt: nem a függöny, nem a szél. A lebbenés." :)
Szeretettel ölellek !
Nikolett
Csak attól tartok, mégis becsukódik a blog ajtaja.
Csodás megfogalmazás ! Búcsú ,lassu érlelődés ! Tetdzik nagyon ! Köszönöm hogy olvadhatlak !❤️M.
Köszönöm 🤗🧡
Köszönöm 🍂:)
Nem gondoltam és nem írtam ilyet. :)
Úgy látom, félelemmel teljes gondolatokat is keltett ez a szöveg, pedig szerintem nagyon reményteljes.
Uh, mennyire jól és pontosan megfogalmaztad - ismét - . Talán "csak" annyit változik az ember időközben, hogy már tudja egy pontnál, hogy majd jön az elengedés (és megváltás, és megkönnyebbülés is), csak még nem most, csak még kicsit kell várni, mert eljön majd az ideje, és nem előbb, és odáig meg kell élni vagy szenvedni, szóval míg korábban talán nyögvenyelősen élte meg az ember azt az időt, amíg eljutott egy lezárásig, most kicsit békés beletörődős biztos-tudással, hogy vége lesz.
🤗🍂
Köszönöm! Ez nagyon szép, mély volt.
Klári B.
Post a Comment