Minden olyan szép! #6

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Szép reklámszövegek. Akármerre utazok, nagyon érzékeny vagyok a szép szavakra. És ezek bárhol ott lehetnek. Nem csak verseskötetekben, irodalmi szintű alkotásokban, hanem egy-egy véletlenül meghallott beszélgetésrészletben is az utcán. Vagy egy plakáton az út mentén. Egy étterem étlapján. Egy kávéscsésze alatti tányérkán egy svájci hostelben láttam a The taste of your life feliratot és egész nap azon gondolkodtam, mennyi szép, finom íze van az életemnek. Egy osztrák hotel prospektusában olvastam a Der Himmel so nah kifejezést és a honlapjukon találtam az következő idézetet: "Die Welt gehört dem, der sie genießt." (Giacomo Leopradi) Ez volt a körút első megállója, és valóban, azt hiszem, mindent sokkal figyelmesebben éltem meg útközben, mintha nem olvastam volna ezt a mondatot: A világ azé, aki élvezni tudja.

- Társasjáték. Egy ideje nem csak könyvet, hanem kisméretű társasjátékokat is teszek mindig a táskámba. Olyan jó elővenni bárhol, ahol várakozni kell. Például az étteremben arra, hogy - egy egész napos túra után a hegyekben - elkészüljön a pizza. Néha nehéz jó beszédtémát találni, vagy erőt, kedvet a beszélgetéshez. De egy játék felnőtteket is újra gyerekekké tesz. És kompetitívvé. És boldoggá. Főleg ha én nyerek.

- Hegyek. A hegyek szépségéhez nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni. Boldoggá tesz, ha láthatom őket. Ha meghódíthatom őket. Ha érezhetem a süvítő szelet a csúcson s a friss hó ropogását a bakancsom alatt. A fáradtságot, mikor elindulunk lefelé, hogy még a korai sötétedés előtt visszaérjünk az autóhoz. 

- Dolgok, amiket csak a szememmel fotózok le. Egy egyedülálló fiatal nő reggelinél a hotel éttermében, teljesen belemerülve egy könyvbe, időnként belekortyol a kávéjába, de legalább egy órán át csak olvas és olvas, egyszer sem emeli fel a tekintetét, egy másik világban él. Egy utcakép, az autóból láttam: elől megy nagyon lassan, járókerettel egy nyolcvan körüli hölgy, néhány lépésnyire mögötte egy ikerbabakocsit toló nő, fiatal, ragyogó, mosolygó arccal - valahol középen az idősávon lehetnék én. Egy férfi, aki megáll az autójával az út mentén, hogy lefotózza a távolban már látszó hegyeket. Egy benzinkút pultjánál két barát kávét rendel, hozzá egy-egy jégkrémet, mosolyogva koccintanak a kávéscsészékkel.

- Könyv. Mel Robbins "The Let Them Theory" című könyvét olvasom. Többek között. Már hallgatom egy ideje a podcastját. Segít élni. Változni. Konkrétan, praktikusan valóra váltani azt, amit már rég tudok: senkit sem tudok megváltoztatni, kontrollálni, rávenni valamire, amit szeretnék. Csak magamat tudom megváltoztatni. Itt viszont sokkal több lehetőségem van, mint gondoltam volna. Még a könyv felénél sem tartok, de már úgy érzem, mintha valaki használható szerszámokat adott volna a kezembe. Persze, minden attól függ, használom-e őket végül, vagy nem.

- Extra dolgok. A szépen, üvegkehelyben tálalt gombóc fagyi, alatta porcelántányéron csipkés szegélyű fehér szalvéta. Szép kiegészítők az éjjeliszekrényen: az órám, a karkötőm, a fülbevalóim, mindegyik a saját egyedi történetével. A körút utolsó szállását Olaszországban foglaltuk, a legészakibb csücskében az országnak, tényleg csak aludni volt ott időnk - és megismerkedni a szállásadók barátságos lovaival. Kifejeztem a kívánságomat, hogy reggel, mielőtt elindulunk Ausztrián keresztül haza, szeretnék elfogyasztani egy csésze igazi olasz espressot. Esett az eső, közel volt a határ, megállás nélkül haladtunk el az egyetlen nyitva levő kávézó mellett. Forduljak vissza? - kérdezte a férjem. Nem, nem olyan fontos, mondtam. Visszafordult. Talán ez volt az egész utazásban a legszebb. Minden olyan szép volt, de a legszebb mégis ez az extra kedvesség: az esős reggel, a visszafordulás, a finom, erős espresso.

November.

A ruhák az utazás után még a kofferben. A naptár a falon még mindig októbert mutat. A ház kihűlt falai csak lassan melegszenek fel. Kell egy kis idő, míg valóban megérkezem. A tegnap estét s a ma reggelt is inkább azzal töltöttem, hogy hosszasan olvastam és írtam, mindenfélét. Egyik legkedvesebb írómtól, Peter Kurzecktől tanultam ezt. Utazások után mindig azonnal elkezdett írni, még a kabátot sem vetette le. 

Útközben november lett, s olyan érzésem van, sokan szeretnénk egyszerűen csak átugrani ezt a hónapot. Mintha nem is létezne. Van aki már elő is vette az adventi dekorációkat. 

Mégis. Valahogy fontosnak érzem, hogy ne ugorjam át ezt az aranyló október és fényes december között meghúzódó csendesebb, sötétebb hónapot. 

November. Halkan érkezett, s olyan illata van, mint a nedves avarnak. Vagy az esőáztatta földnek. Olyan íze van, mint a búcsúnak. Puha, szürke sálat terít a világra. Lehetőséget ad a sírásra. 

Nem kell ahhoz mélységes, titkos szomorúságot hordoznom, hogy időnként könnyezzek. Minden egyes nap történnek dolgok, amelyek fájnak, kisebb-nagyobb búcsúzások, amelyekre nem léteznek megfelelő szavak. 

Néha tudom, hogy valamit utoljára láttam, éltem át. 

Hogy van, amin nem tudok változtatni. 

Hogy most elveszítettem valami fontosat. 

S ilyenkor úgy szeretnék csak néhány percet, csak egy csendes szobát, ahol szívből, nyugodtan sírhatok. 

De legtöbbször úgy érzem, ez itt most nem a megfelelő pillanat és hely. Legtöbbször úgy érzem, hogy majd. Most működni, mosolyogni kell, nem engedhetem meg magamnak, hogy lássák a kisírt szemeimet s kérdezgessenek valamiről, amire nem tudnék mást felelni, csak annyit:

tudod, ember vagyok...

 

Számomra ezt jelenti a november. 

Egy helyet, ahol szabad sírni. 

Nem szomorúságot, ürességet jelent, hanem azt a fajta fényt, ami akkor is marad, ha eltűnnek a nyári fények. 

Az ünnepiek pedig még nem érkeztek meg. 

Olyan kicsi és hűséges, mint a régi lámpa egy késő őszi estén az asztalomon. 

Hazaérkezve egy hosszú útról az első dolgom, hogy felkapcsolom. 

Épp csak megvilágítja a nyitott könyvet. 

S ez minden, amire ebben a pillanatban szükségem van.

Minden olyan szép! #5

Mi volt szép az elmúlt napokban? Útközben írok, a telefonomon pötyögve, s ez is milyen szép! És milyen hosszadalmas is persze.

- Vendégek. Két hétig nálunk voltak a szüleim s a végén az öcsém is eljött egy hosszú hétvégére a családdal. Szeretek fotókat készíteni amikor vendégek vannak a házban, olyasmiről is, amiről sokan talán nem. A szanaszét dobált cipőkről, mikor hazaérkezünk séta után. A megterített asztalról, közvetlenül mielőtt szólok, hogy kész a reggeli. Egy darab papírra firkált szavakról, amin a tintával való írást próbálta valaki. A száradó esernyők vidámságát a lépcsőházban.

- Kötés. Ezer éve nem kötöttem semmit. De amikor hétfő délután elindultunk az év utolsó szabadságára, még visszamentem, hogy odategyek, minden eshetőségre, egy gombolyag fonalat s a sok használattól kissé már görbe kötőtűket. Az őszi zoknikötés hagyománya, úgy tűnik, idén sem marad el. Valahogy olyan szomorú lenne, ha már nem kötnék zoknit.

- Meglepetés pénz. Hogy a családban a gyerekek kapnak időnként egy kis költőpénzt a felnőttektől, abban nincs semmi meglepő. De most Anyukám nekem és a sógornőmnek is adott 50-50 eurót, hogy arra költsük, amire csak akarjuk. Mondhatom, ennek az 50 eurónak teljesen más minősége volt, másféle öröme, mintha a saját pénztárcámból költöttem volna. Olyan dolgokat is megengedtem magamnak - például egy gyönyörűen illusztrált meséskönyvet -, amiről egyébként biztosan lemondtam volna.

- Otthonosság. Van valami otthonos és valami vigasztalan is egyben a szezonok közötti elutazásokban. A nyár már elmúlt, a síelés időszaka pedig, ezen a hegyvidéken, ahol éppen vagyunk, még nem kezdődött el. A legtöbb étterem zárva. Mintha megállt volna az élet egy kicsit. 

A legszebb otthonosság-pillanat az volt, amikor késő délután végre találtunk az út mentén egy benzinkútat, ahol lehetett valami meleget enni. Találtunk még egy üres asztalt is és egy ideig egyszerűen csak élveztük a jó hangulatot. Mivel a környéken minden más zárva volt, sokan betértek egy kávéra, egy szendvicsre, s még levest is lehetett rendelni. Nem tudom megmagyarázni, miért és mitől, de otthonosan éreztem magamat.

A vigasztalanság-pillanatot később éltem át, amikor, már sötétben, a következő szállásunk felé tartottunk. Egy város tömbház lakónegyedén haladtunk át autóval, az ablakokban itt-ott fény, és hirtelen úgy éreztem, most azonnal megszakad a szívem. Könnyes lett a szemem, és mondtam a férjemnek, olyan érzésem van, mintha nem lenne otthonom ebben a világban, mintha mindenki bent lenne valahol a fényben, melegben, én pedig kint a sötétben. Azt válaszolta, ez valószínűleg a vigasztalan környezet miatt van s hogy neki is szokott ilyen érzése lenni. 

Ha jobban belegondolok, ez az egyszerű mondat - "én is szoktam néha ilyet érezni" - ez volt az összes többi szépség között a leges-legszebb 

Százszorszép.

 Az asztalomon van - egy hozzá képest túlméretezett vázában - egyetlen szál százszorszép. A kert egyik rejtett sarkában virágzott önmagának, önmagában. Bemenekítettük a viharok elől. 

Nem egyedi eset. A minap láttam az idősek otthona előtt is lent a faluban egy vékony fácskát, tele volt virágokkal. Esélye sincs megőrizni, gyümölccsé érlelni őket. 

Nem tudom elképzelni ennél kedvesebb megjelenítését annak, hogyan lehetne, kellene ellenállni a pesszimizmus és félelem késztetésének. 

 

Itt van ez a kis virág az asztalomon és arra emlékeztet: senki sem túl kevés ahhoz, hogy szavak nélkül is hordozzon valami fényt. Szavak nélkül, mert nem sok értelmét látom szavakkal megpróbálni meggyőzni bárkit is arról, hogy ne legyen már olyan rosszkedvű, gyanakvó, hitetlen. Ezt megélni kellene valahogy, megtestesíteni, engedni magunkat lesajnálni az oktalan vágy miatt, hogy ilyen hideg, viharos időszakokban is, mint a mostaniak, virágozni szeretnénk.

 

Emberként megélni nehezebb ezt a szezonon kívűli szépséget. És könnyebb is. Mert néha csak annyit jelent, hogy képes vagyok csendben lenni, amikor olyan jól esne valamilyen félresikerült dolog mentén kapcsolódni valakihez - nincs ugye mások hibáinak kibeszélésénél hálásabb téma. Néha csak annyit jelent, hogy hazajövök valamilyen rendezvényről, és tudatosan, minden figyelmességemet összeszedve valami jót mondok róla s az ott jelen levő emberekről. Ilyen gyakorlati apróságokat jelent, következetesen és tudatosan megélve, mert míg a virág s a fa természetesen virágzik, az embernek erőfeszítéseket kell tennie. Az a kis szünet, mielőtt reagálunk valamire, igazi belső munka eredménye, majd az őszinte - és valószínűleg magányosabb - út választása is az. Egyáltalán, már az is mekkora erőt jelent, ha megadjuk magunknak a választás lehetőségét s nem csak haladunk ellenállás nélkül, a többséggel. 

 

Nem igazán szerettem Elif Shafak nemrég kiolvasott, Die vierzig Geheimnisse der Liebe című könyvét. Pontosabban, egészében nem szerettem igazán, de nagyon sok részletében igen. Az egyik ilyen részlet a szeretet negyven titkának egyikét tárta fel a következőképpen: a világ egy hóborította hegy, ami a saját hangodat visszhangozza. Bármit is mondasz, jót vagy rosszat, az valamikor, valamilyen módon visszatér hozzád. Ezért minden csak rosszabb lesz, ha valakiről, aki nem jót gondol rólad, te is rosszat gondolsz és terjesztesz. Beszélj inkább jót róla negyven napon és éjszakán át. S a negyvenedik nap végére más lesz a világ, mert te magad lettél legbelül más.

 

Az asztalom egy csodálatos hely. A legkülönfélébb, látszólag nem összillő dolgok találkoznak rajta: egy virág, egy könyv, egy ötlet. S amikor egy idő után szóba elegyednek, ilyen szép késztetések, történetek születnek meg bennem. 

Minden olyan szép! #4

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Arany. Az elmúlt napokban a szokásosnál több aranyló dolgot láttam. Vasárnap reggel egy arany csíkot a előszoba padlózatán. Hétköznaponként már dolgozunk ilyenkor, szinte soha nem látjuk a nappali ablakán át beszűrődő napsugarakat. Egy késő esti séta alkalmával láttam egy aranyfát. S egy környékbeli termelői vásárban vettem öt kilogramm aranyalmát, ebből el is készült tegnap huszonkét kis üveg narancsos birsalmalekvár.

- Szép tárgyak. Még nyáron vettem egy kézzel varrt textiltárcát. Franciaországban autóztunk a végtelen kis mellékutakon, s egy faluban megálltunk inni egy kávét. A kávézóhoz tartozott egy kézműves bolt is. Arra gondoltam, megveszem a tárcát ajándékba valakinek. Azóta több alkalom is lett volna odaadni, de soha nem éreztem úgy, hogy az adott személy valóban örülne neki. Hát persze hogy nem, mert ez a tárca az enyém! Én örülök neki a legjobban a világon. Bennem idéz fel szép emléket. Ezért néhány napja használatba vettem. Olyan, szép, mint egy kincsesláda, piros gomb van rajta és a belső szövet, ami kívűlről nem is látszik, valamilyen egészen különleges, aranyszálakkal szőtt anyag. Olyan drága dolgokat tartok benne, mint kis papírdarabok, gémkapcsok és néhány matrica. 

- Hangoskönyv. Munkás napok vannak mögöttem s egy újabb lábon kihordott betegség. Mégsem érzem úgy, hogy nem volt időm a számomra fontos dolgokra. Ezt többek között úgy értem el, hogy mindig kicsit hamarabb indultam dolgozni, sietve készültem, hogy aztán megengedhessem magamnak a lassú autózást. Míg máskor híreket hallgatok ilyenkor vagy zenét, most inkább egy-egy hangoskönyvet a telefonomon. A parkolóban, ha maradt még néhány percem, elolvastam egy verset. Hazafelé pedig tovább hallgattam a könyvet s úgy éreztem, órákon át tudnék még autózni a hazafelé vezető kanyargós utakon az alkonyatban.

- Egyszerű dolgok. Az anyukám által főzött zöldségleves íze. A mozdulat, ahogy a férjem veszi a mérőszalagot, igazít egy kicsit a szemüvegén és megméri a talpamat, hogy új túrabakancsot rendeljen nekem. S ahogy, amikor megérkezik, miközben éppen az íróasztalomnál ülök, fel is húzza a lábamra. Apu, ahogy kinézek az ablakon és látom, tesz-vesz a kertben. A frissen vasalt világoskék blúzom. Hozzá a rozsdaszín sál. A lehető legkedvesebb kommentek a blogon. Egyszerű, szép istentisztelet, s ahogy hirtelen könnyek szöknek a szemembe, amikor elindulok az úrvacsora asztala felé. Egy falat kenyér a tenyeremben. Az a néhány pillanat, amikor tudatosítom magamban ezt az ízt, ezt a színt, ezt a látványt, ezt a gesztust, ami csak most és itt van, amikor tudatosítom magamban, hogy minden milyen szép.

Lassú érlelődés.

Amikor reggelenként kinézek az ablakon, mindig ugyanazokat a bokrokat látom a kertben. Amikor dolgozni indulok s a falu végén az útelágazásnál balra kanyarodok, s mindig ugyanazokat a dombokat, fákat látom. Ha ritkán néznék ki az ablakon, ritkán autóznék be a városba, csak azt venném észre, hogy most még zöld volt, majd egyszer csak kopár lett minden. 

De a mindennapi, rutinszerű életnek pont ez a szépsége. 

Ez a lassú változás. 

Így ősszel különösen megérint a búcsú lassú érlelődése.

 

Olyan vigasztalónak érzem, hogy nem hirtelen történik. 

Nem hamarabb, mint ahogy képes lennék rá. 

Nem azonnal kell elengedni azt, amiről úgy érzem, az életem függ tőle.

Persze, már rég nem a bokrokról és a fákról beszélek.

 

Némelyik búcsú nem könnyed. Nem szép. Nem méltó. 

Eszembe jut egy apró példa az életemből: mikor annak idején az első gyermekünkkel voltam várandós, folyton csak a nutellára tudtam gondolni. A nutellát kívántam éjjel-nappal. Pedig pénzünk sem volt rá, s egészséges sem volt, természetesen. Egyszer olyan sokat ettem egyszerre s ezáltal annyira elegem lett belőle, hogy hosszú évekig rá sem tudtam nézni azután.

 

Némelyik búcsú így néz ki. Miközben teszek még egy s még egy lépést az ellenkező irányba, a szívem mélyén már tudom, pont ez a kerülőút fog végül hazavezetni. Mert valamiért muszáj elérnem azt a pontot, ahol végérvényesen elegem lesz a saját ostobaságaimból. Tudom, be fog következni, be kell következnie, mert nem tesz jót senkinek.

Persze, már rég nem a nutelláról beszélek.

 

Azt hiszem, ha valaki elég őszinte magához, pontosan tudja, miről beszélek. Legalább egyszer az életben megtapasztalta, megélte, túlélte.

 

Mindenkinek más harcai vannak. Ital, drog, csokoládé. Néha a legszebb, legfinomabb dolgok. Egy-egy szokás. Egy bizonyos gondolkodásmód. Egy-egy megszokott reakció. Éretlen viselkedésforma. Folytonos sértődöttség. Egy-egy toxikus kapcsolat. Függés valakitől, akit csodálsz, s bár senki sem hibás érte, egyértelműen nem tesz jót senkinek.

 

Közben lassan érlelődik a búcsú. 

Még ragaszkodom, még nem tudom elengedni. 

Ma még nem.

 

De a szívem mélyén tudom, holnap talán már igen. 

Aztán történik valami. 

Egy megszégyenülés, visszautasítás, mellőzöttség. 

A kegyelem néha a legkülönfélébb álruhákban érkezik. 

S akkor, egyszer csak - el tudom engedni. 

 

A falevél, a legszebb is, egy adott ponton végül elkezd alázuhanni.

S tudom, innen már nincs visszaút.

Elkezd hintázni, pörögni a levegőben, s én elvarázsolódva figyelem a repülését, ahogy lassan, szeretettel földet ér. 

A szép életnek

sok szép titka van. 

A legszebbek között a legszebb nem is titok:

egyszerűen csak észrevenni a szeretet apró megnyilvánulási formáit. Ennyi.

 

Péntek este van, nagyon későre jár. Annyira, hogy lassan érdemes elgondolkodni egy második vacsorán. Vagy inkább egy extrém korai holnapi reggelin? Hazaérve a munkából annyira fáradt voltam, hogy este nyolckor, közvetlenül az első vacsora után, azonnal elaludtam, ruhástul, ahogy voltam, az ágyon. Aztán felébredtem, s mert úgy éreztem, ma még nem tettem csak a magam kedvéért semmit, azt mondtam: írj valamit. De miről írhatnék. Gyógyuláson és munkán és alváson kívül alig történt valami a héten.

 

Szerdán volt az egyik nagyon jó barátnőm születésnapja. Engem is meghívott egy ünnepi vacsorára. Millió okom volt nem elmenni: betegség, túlórák, énekóra ugyanabban az időpontban, s a szüleim is itt vannak most nálunk. De valahogy éreztem, nagyon fontos lenne mégis elmenni. A szüleim megértették, az énekórát lemondtam, éppen meggyógyultam valamennyire és bár munka után csak jóval később tudtam odaérni, mint a többiek, elmentem. 

 

És ebben az egyszerű tényben annyi, de annyi szép mozzanat van.

 

Látom, ahogy Anyuval fújjuk reggel indulás előtt a ballonokat.

Látom ahogy ott utaznak velem s várnak rám az autóban, amíg dolgozom.

Látom az ajándékomat: egy különleges virágcserepet, amit, ha nem szeretném ennyire amennyire a barátnőmet, megtartottam volna saját magamnak.

Látom a saját, az ünnepelttel néhány évvel ezelőtt készült közös fotómat a hűtőszekrényén. Eleve hogy egy rólam készült fotó ott legyen valakinek a hűtőszekrényén!

S hogy az én kedvemért a legfinomabb vegetáriánus ételeket készítette el, ez majdnem a könnyekig meghat. 

 

A szép élet titka: a szeretet.

De ezt csak egészen praktikus döntésekkel és részletekkel lehet megteremteni. Egyszerre egy döntés, egy pici részlet.

S nem elég csak megélni. Nekem legalábbis nem. Nekem feltétlenül írnom is kell róla. Fel kell jegyeznem valahova.

Valamiért úgy érzem, fontos megfogalmaznom, úgy érzem teremtő erő van abban, ha megnevezem azt, amit szeretek. 

Minden olyan szép! #3

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Ősz. Néhány napig beteg voltam. Valami vírusféle. Mikor újra volt erőm kitekinteni az ablakon, olyan érzés volt, mintha valaki valahol meglepetés partit szervezett volna nekem. Mindenütt aranyló fák, s pirosló bokrok a kertben, s a pirosló bokrokon sötétkék bogyók, a völgy pedig olyannak tűnt a messzeségben, mintha valaki lágy filterrel vonta volna be a tájat. Lemaradtam az előre elképzelt szép, kedves, óvatos, aprólékosan megfigyelt átmenetről. S most már tudom, ilyen is lehet a búcsúzás. Ilyen hirtelen, ilyen kitörően örömteli, ilyen meglepő! Mintha nem is búcsú lenne. Hanem sokkal inkább megérkezés.

- Olvasás. Pontosan két éve, hogy belekezdtem egy hosszú távú olvasási projektbe. Peter Kurzeck életművét terveztem akkor végigolvasni. Még mindig nem értem a végére, de a nagy részét már valóban elolvastam: alaposan, olvasónaplót vezetve. Sokfélét olvasok, sok minden érdekel, sokat is felejtek. Kevés dolog marad meg igazán. Van, ami jó is, hogy nem marad meg. S bár igyekszem naprakész lenni, még mindig az a fajta szépség nyűgöz le igazán, amit ezeken lassú, rejtett helyeken fedezek fel, s amelyről szép tintával jegyzeteket készítek egy füzetbe, jegyzeteket, amiket rajtam kívül nem fog elolvasni senki.

- Gyertyák. Újra eljött a gyertyák ideje. Nagyon szép, bolhapiacon beszerzett gyertyatartóim vannak. Történetük van, amit én nem ismerek. Még ott voltak bennük a múlt télről megmaradt, már majdnem csonkig égett gyertyák. Vendégeket vártunk éppen, s míg készült az étel, megtisztítottam őket. Olyan szép volt a pillanat, amikor leültünk az asztalhoz! Az új gyertyák fénye azt jelezte: nem sietünk. Az együtt eltöltött idő fontos. Fontosak vagyunk magunknak és egymásnak. Ünnep van.

- Kávé a kertben. Bár már hideg van és nagyon jól esik bent lenni a melegben, a gyógyulás első érzésére jól felöltöztem, és kimentem a kertbe meginni a kávét. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy más, szebb, jobb, tágasabb gondolataim legyenek: a szoba plafonját kicserélni a szabad égre.

- Posta. Én még mindig szoktam képeslapot küldeni, nem is ritkán, de kicsit zavar, hogy a postán csak lepecsétlik, nem tesznek rá bélyeget. Ezért most vettem egy ívet - hova tűntek az igazán szép bélyegek? -, kitűztem a falra, hogy mindig szem előtt legyen és emlékeztessen rá, milyen jó érzés levelet írni és kapni. 

- Blog, kommentek. Mindig nagyon örülök a kommenteknek és igyekszem mindenkinek válaszolni. Csak ezt akartam mondani. Hogy számít, hogy segít, és hogy öröm. Köszönöm.