Minden olyan szép! #2

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.

- Gombák. A férjemnek hirtelen új hobbija lett: a gombák. Tényleg gyönyörűek. A nevük is! Barna érdestinóru, vörös érdestinóru és talán még arany tinóru is volt a zsákmányban. Miután a szakértők - a hozzá hasonló korú srácok itt a szomszédságban - is egyértelműen azt mondták, finom, ehető gombákról van szó, el is készítettem, olivaolajban megsütve, fokhagymával, petrezselyemmel fűszerezve.

- Öltözködés. Erről tervezek egy külön bejegyzést írni, de azt elmondhatom, hogy szerintem ősszel lehet a legszebben öltözködni. Nagy szeretettel vettem elő az Edinburghban vett secondhand tweed zakómat, nagy örömmel a pulóvereket, sálakat. S a gumicsizmámat! Ahogy kinézek az ablakon, a szomszéd ház ajtajában is ott sorakoznak az ott lakó gyerekek gumicsizmái. Lehetetlen ezt látni és nem mosolyogni.

- Színtípus. Éveken át azt hittem, egyértelműen és tisztán a tél színtípusba tartozom. De néhány hónapja a lányom egyik barátnője megállapította, hogy inkább sötét ősz vagyok. Tehát az én színeim a sötét, meleg, gazdag színek. Gesztenyebarna, csokoládébarna, terrakotta, mustársárga, pávakék, sötétzöld és a kedvencem, a szín, amit mindig is ösztönösen választottam ruhavásárláskor: a rozsdavörös. 

- Barátok. Az elmúlt héten kétszer is voltam barátokkal reggelizni, teázni. Egyik alkalommal sem jutott eszembe fotót készíteni. És ez így van jól.

- Könyvek. Miután a nyár folyamán körülbelül két hónapig semmit sem olvastam, lassan visszatért az olvasás öröme az életembe. Két új felfedezettem is van. Jon Fosse könyveit a könyvtárból vettem ki és a szívem legmélyéig megérintenek. Elif Shafak török írónő pedig teljesen új világokat nyit meg előttem. A There are rivers in the sky című új könyve számomra az év könyve, bár igaz, még nincs vége az évnek.

- Blog. El sem tudom mondani, mennyire vártam a szerdát, hogy írhassak ezekről a dolgokról. Hogy mint képeslapokat vagy újságból kivágott fotókat feltűzhessem a hirdetőtáblára, egyszerűen csak azért, mert annyi örömöt adnak. Mert minden, de minden olyan szép!

Őszi séta.

Ma itthonról dolgozom.

Az asztalomon laza rend, amit, ha szigorúbbak lennénk a kelleténél, nevezhetnénk akár laza rendetlenségnek is. Tény: még nem érte el a szintet, amikor tennem kellene ez ügyben bármit is. 

 

Egy normális munkanap délelőttjén sétálni menni az erdőbe, tudom jól, luxus.

Október van, az év legaranylóbb hónapja, még akkor is, amikor, mint ma, szinte földig ér a szürke, esőfelhőktől terhelt ég. 

Előveszem a skót mintás gumicsizmákat, letakarítom róluk az egy év alatt rájuk rakódott port és pókhálókat. 

Majd elindulok. 

Ugyanazon az erdei ösvényen, ahol, ha nagyon óvatosan számolok, akkor is már több ezerszer, és nem, nem tudom megunni, s azt is alig tudom elhinni, milyen szép matt árnyalatokban ragyog rám az őszi fény.  

 

A lépteim alatt sár, tócsák, falevelek, az út mentén elszáradt, összeroskadt növények. A fák között itt-ott letört ágak. Minden szépen, természetesen, laza rendben és rendetlenségben történik, így megyek én is, mint egy festményben, így simulok bele a tájba a lépéseimmel, a kérdéseimmel s ezzel a megmagyarázhatatlan nagylelkűséggel, amit egy ideje másokkal és saját magammal szemben is érzek:

 

amivek küszködünk, amitől búcsúzunk, ami jön, ami megy 

- egyszóval  a m i   v a n -,  

az rendben van.

 

Néha épp annyira nem lehet és nem is kell tenni ellene semmit, mint ahogy az őszi faleveleket sem takarítjuk el az erdei ösvényekről. Nem próbáljuk meg visszarögzíteni őket az ágakra.

Nem siettetjük, de nem is lassítjuk a természetes folyamatot. 

 

A legszebb, legméltóbb pillanatainkban egyszerűen csak jelen vagyunk. Valóban jelen.

Részeivé válunk a tájnak.  

Néha ez az egyetlen, talán a legfontosabb emberi feladat. 

Minden olyan szép! #1

Október elseje. 

A lehető legmegfelelőbb időpont, hogy elkezdjek valami újat itt a blogon. 

Terveim szerint szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amiken gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. És az lesz benne a különleges, hogy nem kell valami mély üzenete legyen, lehet egyszerűen csak az, ami: egy ötlet vagy megjegyzés egy hirdetőtáblán.

 

Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.

 

A "minden olyan szép!" cím története röviden: mikor múlt héten Münchenben jártam, majdnem megvettem egy képeslapot, amin egy Andy Warhol által írt mondat állt. "All is pretty". Végül nem vettem meg, amit már bánok, de helyette megszületett ez a heti rovat, amit addig fogok vezetni, amíg örömömet lelem benne.

 

- Miután néhány hete újból nem lakik gyermek a házban, azzal enyhítettem a hiányt, hogy körülnéztem az itt tárolt ruháik között. Egyébként mindig ők azok, akik, mikor hazajönnek látogatóba, máris körülnéznek a ruhásszekrényemben, hogy aztán biztos kézzel kiválasszák és "kölcsönvegyék" a legkedvesebb ruhadarabjaimat. Most én is viselem az övéket.

 

- Még Münchenben, tehát már majdnem egy hete, vettem  magamnak egy csokor virágot. Itthon kétfelé osztottam, az egyik rész az íróasztalra került, a másik a konyhába. Hihetetlen öröm minden nap cserélni a vizet, visszavágni a szárakat és időt szánni rá, hogy egyszerűen csak gyönyörködjek a szép virágokban.

 

- Megkezdődött a tökszezon. Tegnap a férjemnek vendégei voltak, amolyan férfiösszejövetel, késő estig ültek odakint a tűz körül. Nekem nem kellett készülnöm semmivel, de megleptem őket egy nagy fazék frissen készült, forró töklevessel. Nagy örömöt okozott, először is nekem, talán éppen azért, mert nem volt kötelező elkészíteni.

 

- El sem tudom mondani, milyen rendetlenné tudnak válni időnként a polcok a fürdőszobában. El sem tudom mondani, milyen boldogság, amikor végre eldöntöm, hogy rendbeteszem őket. Mikor elpakolok mindent, amire nincs is szükségem. Mikor újra látom, milyen kevés az, amire valójában szükségem van a szépséghez.

 

- S végül: a frissen ültetett őszi virágok a bejárati ajtó mellett a régi kosárban! Ennyi őszi díszítésre futotta eddig az erőmből. Mindig mosolyra késztet ez a szerény szépség, amikor hazaérkezem. Minden olyan szép! 

Néhány hónapja

egy társas összejövetel alkalmával szóba elegyedtem egy addig számomra ismeretlen személlyel. Látszólag semmi közös nem volt bennünk. Udvariasan kérdezgettük egymást a szokásos témákról: foglalkozás, család, az akcentusom miatt ilyen esetekben a származási ország is elég hamar szóba kerül. 

Mikor a munkámról beszélek, általában csak az irodait említem, hiszen abból élek, de itt valamiért szóba hoztam azt is, hogy egyébként szívesen írok, nem túl jól, nem túl sikeresen, de nagy szeretettel. 

Igen, megemlítettem. 

Ki tudja miért. 

Még úgy is, hogy egy alkotói válság közepén éppen nagyon régóta nem írtam semmit, s őszintén, el sem tudtam képzelni, hogy valaha esetleg még... 

A beszélgetőpartneremnek felcsillant a szeme s elkezdett arról beszélni, hogy bár mérnökként dolgozik, mindig is arról álmodott, filmeket fog rendezni egyszer s hogy nekifogott írni egy regényt. 

A mindennapi élet, a kishitűség, a változások, a realitás s ezeknek a titokban szőtt álmoknak a nagyszerűsége és lehetetlensége nehézzé teszik a megvalósítást. 

 

Nemrég újra összefutottam vele. Csak hogy újból megállapítsuk, nem lett sokkal jobb a helyzet. Én nem nagyon haladtam az írással, s az ő esetében, bár tudja, feltétlenül meg kellene próbálnia a filmrendezést is, fogalma nincs, hogyan induljon el. Viszont a múltkori beszélgetésünk inspiráló volt számára, új kedvvel tudta folytatni a regény írását ott, ahol egy jó ideje abbahagyta.

 

S valamiért olyan derűs lettem.

Arra gondoltam, már az is milyen különleges, hogy léteznek ilyen emberek. Az ismerőseim legnagyobb része ugyanis nem próbálkozik elérni a lehetetlent. Vagy csak nem beszélnek róla, mint ahogy általában én sem. 

 

Az jutott eszembe, ez az igazi boldogság. 

Hogy sikertől, megvalósítástól függetlenül még őrizzük az álmokat. 

Még megvannak, itt vannak a szívünk mélyén. 

S néha, amikor nem vagyunk eléggé óvatosak, beszivárognak egy idegennel folytatott beszélgetésbe.

S szinte fizikailag érezzük az újra fellobbanó láng melegét.

Mert még nem aludt ki.

Még él.

Még élek.

Még élünk. 

München

a legközelebbi nagyváros, ahova évente néhányszor elutazok csak azért, hogy érezzem és élvezzem a hangulatát. Ilyenkor veszek egy napi jegyet, amivel az egész tartományban igénybe vehetem a személyvonatokat és a helyi közekedési eszközöket, majd elindulok.

Voltam már itt különböző koncerteken.

Voltam már egyedül vagy másokkal, s néha itt találkozom valamelyik gyermekemmel.

Néha boldog voltam s volt olyan is, hogy össze volt törve a szívem.

Volt már itt néhány búcsúzásban részem, valamelyik vonatnál vagy a repülőtéren.

Volt néhány év, amikor mindig azt kértem a születésnapomra, hogy elmenjünk a botanikus kertbe, még akkor is, ha olyan korán tavasszal még elég kopár minden.

Kíváncsi vagyok, milyen jövőbeli emlékekben lesz még itt részem.

 

Most, Oktoberfest idején a szokásosnál is jobban tele volt a vonat és a város emberekkel.

Egy adott pillanatban ott álltam a Marienplatzon a tömegben és azon tűnődtem, hány rétege van vajon egy város emlékezetének, s hány találkozás jöhetne létre, ha másképp rendeznénk el ezeket a rétegeket.

 

Próbáltam elképzelni, milyen érzés lenne, ha egymásba tudnánk csúsztatni az idősávokat és lehetőségünk lenne odaköszönni múlt- vagy jövőbeli önmagunknak.

Megpróbáltam ezt a térben látni, felépíteni. 

S ez még akkor is érdekes volt, 

még akkor is boldoggá tett, 

hogy természetesen kudarcot vallottam, 

nem sikerült.

Puzzledarabok.

Észrevettem, sokszor a legnagyobb erősségünk a legnagyobb gyengeségünk is egyben. 

Ami egy adott pontig szükséges és jó, ezen túl inkább visszatart, elveszi az erőt.

Például.

Szeretek tervezni, reflektálni, elképzelni dolgokat arra vonatkozóan, hogy mit szeretnék létrehozni az életemben. Rengeteg lista, különböző cetlikre firkantott mondat és sok-sok füzetet megtöltő naplóbejegyzés őrzi ezeket az álmokat. Mostanában szombatonként visszaolvasom ezeket a bejegyzéseket, hogy jobban lássam, mivel telt a hét.

Azt vettem észre, nagyon sok gondolat nem jut tovább, megtorpan, nem talál kiutat a füzet lapjairól.

Tehát elméletben egy hallatlanul érdekes és produktív életet élek, de a gyakorlat ennél sokkal kevésbé színes.

 

Ezért eldöntöttem, hogy akármilyen apró mértékben, de minden tervből meg kell próbálnom megvalósítani valamit, akármit.

Ha azon gondolkodom, feltétlenül szeretnék egy fitt testet, akkor elvégzem a telefonomra elmentett edzések közül az egyiket. Nem holnap. Most. Ha nagyon nincs kedvem, kiválasztom a legrövidebbet. De legalább megpróbálom.

Ha azon gondolkodom, szeretnék egy szép, rendezett környezetben élni, akkor elpakolom a mosogatógépből az edényeket. Vagy legalább elkezdem.

Ha azon gondolkodom, szeretnék az irodai munkám mellett valamilyen teljesen más jellegű mellékállásban is dolgozni, ahol kicsit kikerülök a négy fal közül - elkezdek körülnézni az álláshirdetések között, elmesélem az ismerőseimnek, talán eszükbe jutok, ha látnak, hallanak valamilyen lehetőségről.

Ha azon gondolkodom, hogyan írhatnám ezt a blogot új lendülettel és szeretettel, hiába írok tele szép tervekkel száz füzetet is, ha nem kezdem el konkrétan, most, megírni ezt az új, akármilyen tökéletlen bejegyzést, amit ténylegesen megosztok a világgal.

 

Észrevettem, bármit is szeretnék, csak akkor válik valósággá, ha teszek is érte valamit. Ha nem csak a fejemben létezik.

Esélyem sem lenne, ha egyszerre kellene létrehozni bármit is. Ha csak előre lehetne haladni, kerülőutak és megállók nélkül. De minden lépésnek van jelentősége, néha, paradox módon, még annak is, amit végül nem tettem meg.

 

Csak apró puzzledarabjaim vannak, le-lerakok időnként egyet. 

Lehetne többet is, lehetne könnyedébben, sikeresebben, hatékonyabban. 

De az már nem az én életem lenne.

A végső kép majd, bízom benne, egyszer majd így is összeáll. 

A reggelek fénye.

Reggelenként szürke fényre ébredek. Talán furcsa ez a szópárosítás, hogy szürke és hogy fény. Napszaktól, évszaktól, életkedvtől függően sokféle színe lehet a fénynek. Az én kedvencem a szürke. A kora őszi reggelek, az esős délelőttök színe. 

A reggeli zuhanyzás után kinyitom a fürdőszoba ablakát és kifésülöm a hajam. 

Oldalról árad rám a friss levegő, a csepergő eső hangja s ez a szép, vigasztaló, hétköznapi szürkeség. 

Kezdődik a hét.

Mielőtt még újból összeszorítaná a gyomrom a sokféle változástól való aggódás és szorongás, amit egyszerűen csak a mindennapi élet és munkahét hoz magával, körülnézek. 

Alaposan megnézem, a szokásosnál kicsit hosszabban elidőzök minden apró részletnél, ami széppé és otthonossá teszi a reggeleket.

A kissé már kopott, de frissen mosott és vasalt pizsama.

Tiszta törölközők a polcon.

Apró luxuscikk: a kakukkfű illatú szappan, amit a nyaralásból hoztam haza. 

Illatos gyertya az ablakpárkányon.

Feltekerem a fűtést, mire elkészül a kávé, már jó meleg is lesz az irodámban.

Az íróasztalomon laza rendetlenség.

A kiolvasott és még olvasásra váró könyvek. A napló félig teleírva.

A rózsaszín gumipapucs a bejárati ajtó mellett.

A vízforraló halk zúgása.

A teáskannából felszálló illatos pára. 

A bézs színű kardigán, amit felveszek. Mint egy hosszú ölelés, olyan puha és kedves.

A tűzhelyen az utolsó adag a perzsa tahdig rizsből, amit újból majdnem odaégettem, de ezt leszámítva már majdnem tökéletesre sikerült.

Egy tálban az ajándékba kapott alma és szilva. 

Talán egész nap tudnám sorolni. 

 

Ahhoz, hogy tovább tudjak menni, néha elég csak annyi, hogy szemügyre vegyem, milyen sok az, ami már itt van. Amit már kaptam, megteremtettem. 

Akárhogy is alakul a nap, a legszebb benne az, 

hogy van egy hely, 

ahonnan elindulok 

és ahova majd hazaérkezek.