23.

Annyi minden van, amit nem muszáj.

Annyi minden van, ami pont attól szép, hogy nem muszáj.

 

Azon gondolkodom, visszatekintve a megtett adventi útra, hogy mi volt fontos a számomra.

 

Fontos volt, hogy legyen időm olvasni. 

Befejeztem Jon Fosse A másik név című, majdnem 1200 oldalas szeptológiáját, ami, és erre csak az utolsó oldalaknál jöttem rá, egy karácsony előtti időszakról, csupán néhány napról szól. 

Befejeztem Alfred Delp adventi szöveggyűjteményét is. Ez volt az én "lelki táplálékom".

És nekifogtam Frederick Buechner The Eyes of the Heart című könyvének újraolvasásához.

 

Fontos volt minden nap írni a blogra. Mindig arról, ami éppen van. Biztos lehetne ezeket a bejegyzéseket strukturáltabban, már előre összeállítani, jobban reklámozni, de ez teljesen idegen lenne tőlem.

 

Fontos volt őszintének lenni. Akár könnyezni is. Helyet adni a gondolatoknak, érzéseknek.

 

Fontosak voltak nekem a kézzel írt képeslapok. A saját készítésű ajándékok, annyi, amennyire erőm és időm telt. Az utolsó angyalkát még elkészítem, mert pontosan tudom, melyik túlterhelt, nagyon szomorú ismerősömnek fogom holnap néhány sor kíséretében átnyújtani, azzal a kéréssel, hogy majd csak akkor csomagolja ki, mikor időt tud szakítani arra, hogy nyugodtan leüljön és kicsit egyedül legyen. Fontos volt, hogy legalább egyszer vendéget hívjak és szépen megterítsem az asztalt. Hogy koszorút készítsek a bejárati ajtóra. Hogy sokat nevessek és elmenjek a karácsonyi vacsorákra, ahova meghívnak. Csakis így fordulhatott elő az, hogy az egyik ilyen vacsora után másnap reggel arra ébredtem, hogy - én! - hozzá lettem adva egy Partymädels nevű WhatsApp csoporthoz.

 

Fontos volt, hogy előkészítsem az ünnepet. Egy egész hosszú listát írtam a lehetséges teendőkről, majd menet közben sok tételt kihúztam, mert valóban, 

annyi minden van, amit nem muszáj,

és annyi minden, ami pont attól szép, hogy ugyan nem muszáj,

de valaki mégis 

megálmodja, 

elkészíti, 

szavakba önti,

széppé teszi. 

22.

Ma teljesen belefeledkeztem a karácsonyi sütésbe. 

Annyira, hogy szinte minden másról elfelejtkeztem. 

Csak úgy dolgoztam magamban, belemerülve a receptekbe, a gondolataimba. Az ízekbe, színekbe, a fűszerek illatába. 

Akkor vettem észre, mennyire elfáradtam, mikor késő délután még zárás előtt elautóztam a szomszéd városba elintézni valamit. Olyan érzés volt, ahogy kiszálltam és megálltam egy pillanatra a parkolóban, mintha egy másik dimenzióba léptem volna, ahol tágas felettem az ég és szinte harapni lehet a friss levegőt. 

Szeretem ezt az érzést. Csak nem tudom szépen, érthetően megfogalmazni. Ezt az egész napot a konyhában töltős érzést, amiből kilépek egy pillanatra a friss levegőre. Ezt a karácsonyi készülődés önként és örömmel vállalt, édes kimerültségéből való rövid kiemelkedést csak ilyenkor lehet érezni és külön szót érdemelne.

 

Egyszer valaki megkérdezte David Whyte-tól, hogyan kell verset írni. Mert ő szeretne, de amikor kézbe veszi a tollat, csak ül a fehér lap előtt és nem jut eszébe semmi. Whyte azt válaszolta, ez a félreértés, miszerint meg kell találni magunkban azt a részt, aki pontosan tudja, mit akar mondani. Szerinte ennek pont az ellenkezője igaz. És ezért is nehéz verset írni, mert azt hisszük, hogy ennek a másik résznek bennünk nincs joga szóhoz jutni. Mikor ő kezdett el írni, először csak arra törekedett, hogy papírra vesse a képeket és hangokat, amit lát és hall. (Olyan szép, praktikus, az írást - ha valaki írni szeretne - valóban elősegítő gondolat!) Mikor ez sikerült, csak utána próbált meg beépíteni egy történetet, egy narratívát is a mondatokba. Egyik reggel például a nyitott ajtón át hallotta, ahogy a hóban lovak vágtáznak el a kerítés mellett, aztán látta, ahogy eltűnnek a ködben. Ez reggel kilenc órakor történt, és délután négy óráig próbálkozott, amíg sikerült megfogalmaznia, verssé formálni a képet, amit látott.

 

Nekem nincs annyi időm. Így is holnap van már. De ha lenne, ezt a pillanatot próbálnám megírni. Amikor karácsonyi sütemény illatú még a hajam is, és fáradt vagyok, és boldog, s a parkolóban felnézek a csillagos égre. 

21.

Nos, itt tartunk. 

Ma van az év legrövidebb napja, leghosszabb éjszakája.

 

Délután életre-halálra megküzdöttem a gubancos fényfűzérrel. Mikor félig felaggattam valahogy a karácsonyfára, szólt a férjem, hogy a téli napforduló alkalmával, ahogy megbeszéltük, megrakta a tüzet az udvaron, de most azonnal jöjjek, mert most a legszebb. 

(Úgy tűnik, ebben az adventben semmit sem tudok egyszeri nekifutással befejezni.)

 

Csodálatos a volt a tűznél melegedni, megsütni az egyszerű vacsorát. Megvárni, míg majdnem kialszik a végén a parázs. Közben mind jobban dideregni. Érezni, hogy élünk. Felettünk a szótlan, hideg, csillagos ég.

 

Utána, mikor már majdnem sikerült az egész fényfűzért feltenni, hirtelen több kis lámpa is kialudt. És akkor azt mondtam, kész, feladom, nem érdekel. Egy kis összefogással végül egyenként cseréltük ki a kialudt égőket más, csak félig-meddig működő fűzérek égőivel. Majd egy utolsó hajrával sikerült befejezni. Úgy értem, az égősor felaggatását. Maga a díszítés egy másik napra marad. 

 

Nyilván, elfáradtunk. Mindannyian. Már rég kihúztuk, amit lehet, a tennivalók listájáról. S ha mindent kihúznánk, akkor is elég lenne, ami van. És olyan jó, hogy tudunk nevetni. Rég nem nevettem annyit, mint ma. Akármit is fogunk még elvégezni az elkövetkező napokban, az nem változtat semmit a lényegen: hogy szeretve vagyunk. Jöhetünk úgy, ahogy vagyunk. Tényleg.

 

20.

Ma délután elautóztunk Passauba. Nagyon szép város, mindig szívesen megyek oda. Az adventi időszakban különösen szép. Szeretem az ünnepi díszítést, az üzleteket, a kávézókat, a fényeket, a karácsonyi vásárt a dóm előtt. Szeretem aprólékosan végignézni, mit árulnak a vásárban. Szerintem minden annyira, de annyira szép. Mindig veszek valami apróságot emlékbe. Idén falemezből készült díszeket a saját, az ablakpárkányon levő miniatűr karácsonyfámra. 

A dómot felújítják belülről, egy komplett emelődaru is van bent és mindenféle állványok. Az egyiken felfedeztem néhány angyalkát. Mintha aludnának, úgy néznek ki, a káosz kellős közepén. 

Számomra ez a kép olyan vigasztaló. 

Megnéztem az ajtóra kifüggesztett ünnepi programot, gyönyörű misék lesznek, és zene, felújítás ellenére és felújítással együtt. 

Ilyen félkész állapotban, igen.

Nekem is van néhány félkész dolgom itthon. Egy félig megvarrt angyalka, egy félig megkötött félpár zokni, napok óta egy semennyire sem feldíszített karácsonyfa, csak épp bele lett állítva a talpába. Egy félig-meddig előkészített ünnep. Ez itt most egyelőre még csak egy félig megírt adventi szöveg, egy még csak félig, írás közben kialakuló mondanivalóval és témával. 

Mikor reggel felkeltem és felhúztam a nappaliban a redőnyt, a dombok fölött már narancssárga volt az ég. 

Úgy szeretem ezt a pillanatot, amikor még nem bukkant fel a nap, de a fénye már bearanyozza a felhőket.

 

Az egész égbolt olyanná lesz ilyenkor felettünk, 

mint 

egy nagy, fényes ígéret.

 

Nagyon szép képe ez az advent utolsó részének.

 

Mind fényesebbé válik az út.

 

Még nem látszik a fény forrása. 

Még nem váltak valóra az ígéretek. 

De már beragyog, beragyognak mindent. 

19.

Nem mindenkinek adatik meg, hogy ugyanolyan maradjon az ünnep, mint a - nosztalgia szerint mindig - régi szép időkben. Talán csak amikor én voltam gyerek s amikor a saját gyermekeink voltak még gyerekek adatott meg az a néhány év, amikor minden egyes karácsony ugyanolyan volt, mint az azelőtti. Leginkább karácsony környékén nem éreztük az idő múlását. Nem tudom ezt jobban elmagyarázni.

De néhány éve érzem. A változásokat is, az idő múlását is. 

Néha a karácsony a legszebb és legszomorúbb időszak is. S ezt néha csak legbelül vagyunk képesek megfogalmazni. Csak saját magunknak. Vagy még saját magunknak sem.

Az advent egy kicsit mindig a gyászolás időszaka is. Időt szánunk rá, remélem, hogy elbúcsúzzunk attól, ami már nem lehetséges vagy másképp lehetséges. Nem egetrengető dolgokra gondolok. Néha a legapróbb szokás megszünése, elmaradása is hogy tud fájni. 

 

Ha ennek ellenére voltunk elég bátrak elindulni az adventi útra, eljön, mert mindig eljön az a pillanat is, amikor megvigasztalódunk. Olyan emberekké válunk, akiket maga Isten vigasztalt meg, és ezért, valami megmagyarázhatatlan kegyelem folytán, képesekké válunk mi magunk is másokat megvigasztalni.

Már nem félünk a változásoktól. Hogy elmarad a hangulat. Hogy üres marad néhány szék. Hogy nem fogunk tudni örülni, vagy visszafojtani a könnyeinket.

Lassan elkezdjük megszeretni azt a karácsonyt, ami itt és most adatik.

Széppé tesszük.

Tudjuk, a szomorúság ellenére is lesz öröm és lesz sok nevetés.

A búcsúzásokban már ott is van sok szép új kezdet lehetősége. Csak ki kell őket csomagolni.

 

Ma elővettem azt a körülbelül huszonhárom évvel ezelőtt lejegyzett, egy játszótéri anyukától kapott mézeskalács receptet, amit azóta is minden adventben megsütök. 

Ezzel elkezdtem, kicsit későbben, mint máskor, az idei adventben a sütést. 

Boldoggá tett a finom, fűszeres illat, amikor elkezdte lassan belengeni a konyhát. 

Van, ami nem változik. 

És bár erről jutott eszembe, 

nem

a mézeskalácssütésre gondolok. 

 

18.

Az Instagramon kószálva ma elém ugrott a Deutsche Bahn egy karácsonyi kis reklámvideója. 

Két utas ül egy asztalnál. Az öltönyös férfi előtt nemcsak egy, de mindjárt két laptop is. Koncentrál, dolgozik. Egy felugró szöveg tolmácsolja az érzéseit: számára minden olyan stresszes, a karácsony is csak egy újabb határidő. 

Vele szemben egy fiatal lány, üzenetet ír az édesanyjának: már a vonaton ülök, örülök, hogy hamarosan találkozunk. Majd kitörli, először a második, majd az első félmondatot is. Itt újra megjelenik egy szöveg: ő fél az ünnepnapoktól, mert otthon feszült a hangulat. Békére vágyik, de az ellenkezőjétől tart. 

Egyszer csak melléjük ül egy fehér pólós, bozontos frizurájú, tetovált fiatalember. Rájuk néz, elmosolyodik, majd elővesz a hátizsákjából egy Bluetooth hangszórót. Elindítja rajta a Deutsche Bahn hivatalos karácsonyi zenéjét. Majd dekorációt is elővarázsol, girlandot, fényfűzért, Mikulás sapkát. 

A videó úgy végződik, hogy beszélgetnek, nevetnek, esznek, miközben suhan velük a vonat hazafelé.

Szerintem nagyon kedvesre sikerült.

Aztán megnéztem a kommenteket. A kilencven százalékuk kemény, cinikus, kritikus.

Őszintén, én is nagyon kritikus vagyok a német vasúttal szemben. Nem is emlékszem olyan utazásra, mikor ne lett volna hol több, hol kevesebb késés. Időnként teljesen kaotikus a helyzet, igen.

Viszont a videó akkor is szép. És minden utazásomkor, így vagy úgy, de biztonságban célhoz értem. Mikor egy vagy két éve egy, a szembe jövő vonatban történő késelés miatt a miénk sokáig a semmi közepén vesztegelt, a személyzet nagyon profin kezelte a helyzetet és mindenki kapott ingyen üdítőt vagy kávét. Emlékszem, nagyon nehezen viseltem, hogy sokan akkor is őket szidták. Az éppen szolgálatot teljesítő kalauz igazán nem tehetett semmiről.

 

Ezeken gondolkodtam, majd visszagörgettem a videóhoz, s odaírtam, hogy "Schön". Szép. Mert az összes hiba és bosszúság ellenére igenis szép. S hogy egy kicsit több pozitív hozzászólás legyen.

 

Elfelejtettem megemlíteni, milyen szöveg ugrott fel, amikor melléjük ült az "angyal":

Manche Menschen tragen Weihnachten einfach in sich.

Vannak emberek, akik egyszerűen magukban hordozzák a karácsonyt.

 

És azt hiszem, itt, ennél a mondatnál érkezett meg hozzám itt legbelül az ünnep. Igen, amolyan könnybelábadósan, a német vasút egyik szponzorált reklámfilmjéből, váratlan ajándékként.

Vannak emberek, akiknek minden száz százalékosan vagy jó, vagy rossz. 

Vannak emberek, akiknek minden rossz.

És vannak, akik látják a valóságot. 

Észreveszik a jóban azt is, ami nem annyira jó. 

Észreveszik abban is, amit, akit mindenki szid, a jót. 

Vannak emberek, akik békét és szépséget teremtenek maguk körül. 

És én csak azt tudom, nem tudom pontosan hogyan, de ilyen ember szeretnék lenni.

17.

Dániában ez év december harmincadikán fogják kézbesíteni az utolsó levelet. Jövő év január elsejétől csakis csomagszállítással fog foglalkozni a posta. Az utolsó bélyegeket december tizennyolcadikán lehetett megvásárolni. Június elejétől kezdve pedig apránként eltávolították az utcákról a szép piros levélládákat.

Mivel nagy jelentőséget és szépséget tulajdonítok az analóg írásnak, ez a hír eléggé elszomorított. Még akkor is, ha valóban, én is kevesebb levelet, képeslapot írok, mint régebben. 

Ma reggel viszont - hátha hozzájárulhatok a német levélkézbesítés megőrzéséhez! - megírtam és elküldtem néhány képeslapot. 
Kevesebbet, mint szerettem volna.

És mindegyikre csak néhány szót írtam. 

De választhattam: vagy megírok legalább néhányat, vagy teljesen elmarad.

Az advent csodáját abban látom, hogy ilyenkor különösen megáldatik az, ami részleges, befejezetlen, töredékes bennünk. 

Ilyenkor jobban elhiszem, hogy ez a kevés is számít, igen.

 

Sokszor csak a stresszt érzem, és ez is valósághoz tartozik, de

mégis inkább azt szeretném látni, hogy

minden feladat mögött valami csodálatos rejtőzik.

Család, barátok, szeretet.

És

minden karácsonyi vacsora mögött egy-egy olyan embercsoport van, 

ahol számítok.

És 

minden képeslap mögött egy teljes életet látok, 

amivel valamilyen módon már összefonódott

a saját életem.

16.

1944-ben Alfred Delp katolikus pap nem egy templomban tartotta meg az adventi miséket, hanem egy berlini börtönben írt szép ünnepi szövegeket, akárcsak protestáns kortársa, Dietrich Bonhoeffer. A kezei bilincsben. Egyiket a másikra rakva jegyezte fel gondolatait a titokban becsempészett papírdarabokra, amit aztán a segítői kijuttattak és megőriztek. A harmadik adventi gyertya az örömet jelképezi. 1944 harmadik adventi vasárnapján Alfred Delp az örömről írt, és ezt a részt ezekben a napokban már kétszer elolvastam, de el fogom olvasni harmadjára is.

A mai bejegyzésben a főbb, a szívemet leginkább megérintő gondolatokat írom le:

Az öröm nem luxuscikk, amit csak jó, bőséges időkben engedhetünk meg magunknak. 

A teremtmények a legkülönfélébb módon tudnak örömet szerezni nekünk, de ahhoz, hogy egyáltalán képesek legyünk az örömre, valami/valaki nálunk nagyobbal kell legyünk kapcsolatban. Ez a hívő ember számára Isten.

Az ember örömre lett teremtve. 

Ezért az örömöt nagyon komolyan kell venni.

Az öröm tulajdonképpen azt jelenti, hogy teljes életet élünk. Hogy ismerjük az értelmét és biztosak vagyunk az életünk képességeiben. Hogy biztosak vagyunk az áldásban és a küldetésben, amit kaptunk.

 

Az örömnek vannak feltételei, de ezeknek nincs köze a külső körülményekhez. Mert a napsütés, a virágok nyílása, egy igaz baráttal való találkozás valóban óriási örömet tud szerezni, de ezen források mindegyike meg is szakadhat. Az öröm forrása az Isten közelségében van, a hálaadásban, a szolgálatban. Ezeket senki sem veheti el tőlünk.

Az embernek hosszú utat kell bejárnia, míg az Istennel való közvetlen találkozásban végül igazán és egészen önmagára lel.

Mit adhat az ember, hogy létrejöjjön ez a találkozás? Őszinte alázatot. Készséges nyitottságot. Szolgálatkészséget. Hálaadást. Ha így indulunk el az adventi útra, megadatik a nagy találkozás. Az Úr már készen áll. Ott vár a kapunál. Nem fog erőszakkal megmenteni. A találkozás szabadság. A szabadság találkozás.

 

Ezek az én jegyzeteim. Próbálom megérteni, felfogni, megélni őket.

 

Ma sütött a nap, ezért a kávészünetet egy tőlünk autóval tíz perc alatt elérhető, csak néha és csak szép időben nyitvatartó hegyi kávézóban töltöttem.  

Néhány percig még ingadoztam. Nem-e inkább az ablakokat kellene most megpucolni ebben a nagy fényességben, gondoltam. De a szívemnek inkább a hegyekre és a felhőkre és az égboltra volt szüksége. És adventi örömre. Úgyhogy felkaptam az asztalról az autókulcsot és egy könyvet, majd elindultam.