Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.
- Világító ablakok. A novemberben még mindig a fényes ablakokat látom a legszebbnek. Néha szépek, néha szomorúak. Néha belülről szemlélem őket, néha kívülről. Reggelenként az első dolgom, hogy felkapcsolom az íróasztalom melletti a fényfűzért és feltekerem a fűtést. Mire elkészül a kávé és letekerem a tollam kupakját, már jó meleg is van. De ugyanilyen boldogsággal tölt el az utcalámpák fénye is a ködben s a falubeli házak ablakaiban a mézszínű fények.
- Fodrásznál. Évente kétszer, maximum háromszor megyek fodrászhoz. Egy kis kísérletezés után most már mindig ugyanabba a fodrászatba, mindig ugyanahhoz a fodrászhoz. Egyikünk sem egy small talk rajongó és egyszerűen csak szeretem, ahogy majdnem egy órán át - sok hajam van! - valaki csak azzal foglalkozik csendben, hogy mossa, fésülje, vágja, szárítsa a hajamat, pont úgy és olyanra, amilyenre kérem.
- Könyv. November negyedikén jelent meg Patti Smith új könyve. Egy memoár, Bread of Angels címmel. November ötödikén már itt volt a postaládámban. Tegnap fejeztem be az olvasást. Azt hiszem, főleg azoknak lehet érdekes, akik ismerik a munkáját, hallgatják a zenéjét. Úgy érzem, rengeteg újat tudhattam meg róla, arról, hogyan találta meg az útját. Ha csak egy dolgot említhetnék meg a könyből, az a címmel kapcsolatos. Nagyon érdekelt, mire gondolt az "angyalok kenyere" kifejezéssel. A választ az angol kiadás 85. oldalán találtam meg: a kedvesség megfontolás nélküli, természetes gesztusainak emlékei. Ezek az emlékek jelentik az angyalok kenyerét. És ez olyan szép.
- Beszélgetések. Az elmúlt napokban részt vettem egy teljesen spontánul kialakult beszélgetésben. Körülbelül hatan vagy heten voltunk. Ebből hárman németek, a többiek bevándorlók: egy egyiptomi, egy iráni, egy lengyel és én, ugye, magyar. Sok minden szóba került, többek között az élet itt Németországban. Hogy milyen érzés itt élni. Érdekes módon a németek voltak a legkritikusabbak önmagukkal szemben, ők fogalmazták meg a hideg, szürke, mosolytalan légkört. Úgy kellett őket meggyőzni arról, hogy azért ez nem egészen és főleg nem mindig van így, s hogy nyugodtan lehetnek büszkék az általános jó tulajdonságokra. Nagylelkűség, fairség, pontosság, szorgalom. Aztán az iráni barátunk megpróbálta megfogalmazni, hogy mivel neki az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életben, nehezen éli meg a laza, mindenkivel szembeni, általános, természetes barátságosság hiányát. Erre az egyiptomi barátunk elkezdett arról beszélni, hogy inkább hálásnak kellene lennünk mindannyiunknak például a nagyszerű betegbiztosításért és nem azt emlegetni, ami nincs. És ebben a pillanatban megértettem valamit, amivel én magam is küszködöm.
- Mit értettem meg. Ha megpróbálunk őszinték lenni, általában akad valaki, aki azt panasznak, hálátlanságnak, kijavítandó jellemhibának értelmezi. Ezért olyan nehéz azt mondani, amit tényleg mondani szeretnénk. Mert félünk a félreértéstől. Mert tartunk a kérés nélküli tanácsadástól. Az általánosítástól, az analizálástól. Pedig az érzésekkel nincs mit vitatkozni. Egyszerűen más nyelvet beszélnek, mint a logika. Persze hogy lehetséges egyszerre mélységesen hálásnak lenni és szomorúnak is. Nem zárják ki egymást. Egy igazán tágas szívben mindkettő elfér. Az egyik legnagyobb vágyam biztonságos helyeket létrehozni akár egy-egy beszélgetésben vagy szövegben, ahol félelem és hosszas előszerkesztés nélkül lehetünk azok, akik valójában vagyunk. Ennek persze ára van. Az ember kiteszi a szívét, majd reméli, hogy nem tapossák el.
- Naplóírás. Néhány napja kaptam valakitől egy üzenetet. Még emlékszem a széles mosolyomra, amikor elolvastam. Az illető személy azt írta, szeretne naplót írni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Visszaírtam, ne csináljon semmit, találkozzunk egy reggelire és majd beszélünk. Már megvettem a következő füzetemet, de hirtelen úgy éreztem, a fekete-arany borító pont illik ehhez a személyhez. Teleragasztottam kis idézetekkel és tettem a lapok közé néhány képeslapot is. Majd átkötöttem egy piros masnival s amikor találkoztunk, átadtam. Néhány praktikus jótanáccsal együtt, hogy szerintem hogyan kezdje el. A legjobb tanács mégis az volt, hogy kövesse egyszerűen a szívét. Találja meg a saját útját. Töltse meg a saját kincsesládáját, mert egy hűségesen vezetett napló valójában az: kincsesláda. Az egyik legszebb dolog a világon.
4 comments:
Újra elolvastam a bejegyzésedet, de az utolsó előtti bekezdésedet többször is, mely arról is szól, hogy félünk a félreértésektől. Mivel nyugdíjam előtt pedagógus voltam, gyakran bennem volt annak a kívánsága, hogy úgy adjam át a teenagereknek a mondandómat, hogy eljusson hozzájuk mondataim tényleges üzenete, felszívódjon ez bennük, és ne legyek félreértehtő.
Ez a vágyam a jelenben is él.
Kellenek hozzá jól megválasztott szavak, érvelés és pontos ellenérvek sora, a személy hitelességét adó tulajdonságainak megléte. Most csak ezek jutottak eszembe.
Ki kell tenni a szívünket is, és ahogy írod, remélni, hogy nem taposnak el. A blogéletben és való életünk kapcsolataiban is kívánatos mindez a túlélésünk, lelki egyensúlyunk fenntartása érdekében.
Még annyit a képeidről. Különösen tetszik a befejezett kávéivást bemutató hangulat, és a ködös, a szemben lévő ház sárga fényeit is láttató képed. Szeretem a ködöt fotókon is.
nekem ez az online-naplód olyan, mint valami beszélgetés (néhányszor már megválaszoltátok, hogy "ez nem az", nekem mégis olyan) mindig van egy-egy mondatod, amit továbbfűzök (néha magamban, néha nem bírom megállni és ide is jut belőle....most a "ha megpróbálunk őszinték lenni, általában akad valaki, aki azt panasznak, hálátlanságnak, kijavítandó jellemhibának értelmezi" résznél az jutott eszembe, hogy valami ok (időhiány!) miatt gyakran elfelejtjük hogy amit mondunk/érzünk/gondolunk az többnyire az ADOTT SZITURA vonatkozik és NEM általános érvényű jelmondat, vagy jellemrajz...sokszor tapasztalom én is, és TUDOM, hogy védekezés, időhiány átmentei figyelmetlenség stb. a másik részéről, hogy nem tudja megfejteni, mi az ami az "ittésmost"ra vonatkozik, és a kimondó a saját érzéseit próbálja megfogalmazni, nem pedig valami ami rólam, mint hallgatóról szól, vagy amit nekem mint hallgatónak kell megoldani, sem egy általában mindenről mindenkor érvényes törvény lenne...
ja és szuper a hajad♥
és imádom az "ANGYALOK KENYERÉT"a kedvesség spontán gesztusainak emlékei, sem jöhetnének létre, ha nem konkrét személynek konkrét egyszeri eseményére az adott pillanatban érvényes saját érzelmemről szólna, hanem általánosságban (pl. "te mindig kedves vagy", mert az nem adhat emléknyomot, csak az, ami nekem ajándékként adott figyelem (tegnap pl. a zenekari főpróbán vettem észre, hogy előttem három sorral egy csellós mennyire hasonlít Bogi elsős tantónénijére (imádtuk mindannyian)...és a szünetben odamentem, mert RÁJÖTTEM, hogy tényleg ő az, és muszáj volt megölelnem, mert nem várt ajándék, hogy ott van és velünk zenél majd egy hét múlva Verdi Requiem-jét, és a következő szünetben ő jött oda és mesélt Bogival kapcsolatos emlékeiről, és közösen ettünk szőlőt, és azonnal szelfit küldtünk Boginak (este 9-kor, és úgy örültünk, mintha a mikuláscsizmánk lenne a szívünk telisteli gesztusokkal, amik annyira finompuhánkedvesen kibélelné
Post a Comment