Minden olyan szép! #9

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Csütörtök.  Mikor három hónapnyi majdnem-kihagyás után elkezdtem újra írni a blogra, kitaláltam egy szerdánként megjelenő rovatot. Mert rájöttem, ha csak a kedvtől teszem függővé az írást, valószínűleg bezárhatom itt az ajtót. A kedv sokszor csak azután jön meg, amikor elkezdek valamit, legyen szó takarításról, főzésről, munkáról, bármiről. Minél tovább gondolkodom, hogyan végezhetnék el tökéletesen valamit, annál inkább nem tudok egyáltalán nekifogni. Aztán elkezdek apró, lassú, tökéletlen lépéseket tenni. Legyen szó bármiről. Takarításról, főzésről, munkáról. Írásról. S ha nem sikerül szerdán írni, akkor írok csütörtökön.

- Hotelszobák. Az elmúlt héten sokat voltam úton. Több éjszakát töltöttem hotelszobákban, mint itthon. Karlovy Vary-ba (Csehország) a férjemmel utaztunk el, szerencsére mindketten kaphatóak vagyunk egészen spontán kimozdulásokra. Drezdába egyedül mentem. Szeretem a hosszú vonatozásokat, hazafelé jövet csoda szép volt figyelni az ablakon át a hóesést. Az El Camino óta hozzá vagyok edződve mindenféle szálláshoz. Tudok húsz emberrel is egy szobában aludni, ugyanazt a mosdót használni. De azért hálás vagyok, ha utazások közben van lehetőségem egy saját szobába visszahúzódni. Ott ideiglenesen berendezkedni, akár néhány napra is egy régi-új rutint felépíteni. Reggel venni a naplót és megkeresni a legközelebbi kávézót. Majd leülni egy ablakhoz közeli helyhez és engedni, hogy elinduljon a nap. Nyitottnak lenni egy mosolyra, egy néhány mondatos beszélgetésre. Mindig újra rájönni, hogy az otthon nem csak egy hely. Nem csak a négy fal, az épület, ahol az én nevem állt a postaládán. Hanem a szokások. A kávé, az írás, ahogyan hordozom magam a világban. A nevek, az üzenetek a telefonomban. Hogy kire gondolok. Milyen könyveket olvasok. Az otthon, az otthonosság érzése olyasvalami, amit újra és újra fel kell építenem. Mert könnyű azt érezni - nekem legalábbis -, hogy idegen vagyok ebben a világban. De ez egyszerűen nem igaz.

- Nyelvtanulás. Néhány hónapja elkezdtem egy új nyelvet tanulni. A perzsa nyelvet. Minden különösebb ok nélkül. Elég annyi, hogy érdekel. Mivel nem igazán tudom senkivel gyakorolni, csak lassan haladok, de például már átvettem egyszer az ábécét és megtanultam írni. Megtanultam - és el is felejtettem - fejből néhány versrészletet. Nem lebeg egy praktikus cél a szemeim előtt, hogy mit szeretnék ezzel elérni. Semmit. Csak a tanulás öröme vonz és vezet. Ma olvastam egy szép perzsa kifejezésről. Amikor valaki köszönetet szeretne mondani egy szívességért, akkor a "dastet dard nakone"( دستت درد نکنه ) kifejezést használja, ami szó szerint lefordítva azt jelenti, hogy "soha ne fájjon a kezed". És ez több, mint egyszerű köszönöm. Jókívánságot, áldást fejez ki. Olyan szép.

- Könyvek. Sikerült eljutnom megint a könyvtárba és kikölcsönözni néhány Jon Fosse könyvet. Egy ideig nem találtam a kulcsot az írásaihoz, de most és még mindig teljesen lenyűgöznek. Drezdában természetesen betértem egy könyvesboltba is, két könyvet vettem magamnak. Az egyik Kristin Valla norvég, eddig számomra ismeretlen írónő "Ein Raum zum Schreiben" című könyve, ezt félig már el is olvastam. A saját történetét szövi egybe a világirodalom sok más írónőinek történetével, akik megteremtették azt a saját helyet a világban, ahol megírhatták a világirodalmi szintű műveiket. Nagyon tetszik. A másik Joan Didion "Notizen für John" című könyve, a halála után összegyűjtött jegyzeteket tartalmaz. Akárcsak a többi írása, ez sem tűnik könnyed olvasmánynak, nagyon kíváncsi vagyok rá.

- Apróságok. A napok többsége apróságokból áll. Ha csak körülnézek éppen a nem túl rendezett nappaliban: az asztalon egy vászonszatyorban kották, tegnap este kóruspróba volt. A zongoraszéken a sakktábla, rajta egy félbemaradt parti, az a gyanúm, vesztésre állok. A sarokban a hátizsákom, még nem csomagoltam ki a ruháimat. A nadrágzsebemben egy karamella. Egy kedves ismeretlentől kaptam a vonaton, csak úgy. A másik asztalkán egy piros szalag, ma szeretném elkészíteni és feltenni az adventi ajtódíszt. Annyi tennivaló lenne. De az a néhány dolog, amit képes vagyok elvégezni, az elég. Nem tökéletes, nem elég, de nekem mégis az és nagyon szép.