Nagyon

megéheztünk, de annyira, hogy tán éhen is haltunk volna hazáig, hát muszáj volt betérni egy kis harapnivalót venni és nekem soha még capuccino olyan finomnak nem tűnt, mint amit ott ittam, nem is bántam én már, hogy egész nap vizes zokniban volt szerencsém létezni, hála a leváló bakancstalpamnak. Mégiscsak szeretem a havat, mégiscsak szép a tél, mégiscsak mégiscsak! A másik asztalnál egy törődött férfi ült, a gyerekek szerint ő volt a Mikulás, szerintem meg egy igazi vándor volt. Olyan, amilyennel mindig azonosulni tudtam a mesékben. Jó lett volna tudni, mi van a hatalmas zöld zsákjában, mióta üldögél ott az egyetlen csésze kávé mellett, mit jegyezget a rongyos papírdarabra és vajon mi a címe a szamárfüles könyvének. Honnan jön és hova tart s hogy elfogadna-e egy kis meleg ételt is a kávéja mellé.
Még azért is szeretem az életemet, mert ugyan nem sok bátorsággal áldott meg az ég, (nem kérdeztem semmit a vándortól), de hála a képzelőerőmnek állandóan ilyen számomra érdekes történet szélén iszom a capuccinót. Tele van a világ sok-sok pótolhatatlan történettel s az egész mindenségben talán éppen ez a legszebb.