Bejegyzés. És ez egy kéményseprőnek köszönhető.

Vannak kicsi részletek az életben, melyek szembejönnek velünk és attól kezdve vágyakozni fogunk az egész után. Gyerekkoromban láttam egy kis fekete-fehér rajzot egy könyvben, majd felnőttként megint rátaláltam és elolvastam a könyvet is. Két évvel ezelőtt találkoztam egy kéményseprővel az utcán, igazi cilinderes kéményseprővel, én azt hittem manapság már modernebbek lettek ők is, de szerencsére nem...szerettem volna akkor látni hogyan sepri ki a kéményeket, de nem sikerült. Aztán múlt héten teljesen véletlenül akkor léptem be a konyhába, mikor a szemközti ház tetején egy cilinderes úriember seperte a kéményt...ilyen apró részletek, de engem ezek éltetnek.

Szeretek arra gondolni, hogy minden történetdarab egyszer csak folytatódik valamikor.

Egyszer ráakadtam a neten egy könyvrészletre, már seholsem találom, de azt a néhány sort kiírtam akkor magamnak, mert nagyon szeretném valamikor az egészet elolvasni. Keresem a könyvet is, de azt sem találom persze...egyszer majd elém hozza az élet, remélem. Egy világítótornyon írt napló a könyv és ezt karácsonykor jegyezték fel:

"Martin meggyújtotta a konyhában az összes tartalék lámpát. Tiszta abroszt terített az öreg asztalra. Komoly arccal, figyelmesen tüsténkedett. Ha rátapasztottuk fülünket rádióra, felszedegethettünk néhány morzsát a monacói székesegyház éjféli miséjéből. Orgonaakkordokat. Egy énekhangot: »Tengeri szörnyek, vizek mélységei, tűz és jég, hó, köd, dübörgő vihar, mely teljesíti akaratát, hegyek és halmok, fák és cédrusok, vadak és minden állatok, csúszómászók és szárnyasok, dicsérjétek Őt...«
Az asztalnál kifogástalan udvariassággal viselkedtünk. Martin omlettet készített, sültkrumplit, rizskochot, és mivel az üveg alján még volt egy kis rum, megpróbáltunk – a szigeten szokásos – aszalt szilvás teát főzni. Kicsit kénesre sikeredett. Jól éreztük magunkat. A rádió teljesen elhallgatott, elővettem hát a szájharmonikámat. Eljátszottam az összes régi dalt. Martin többször is kérte ezt vagy azt a szomorú dallamot... Mókás arckifejezéssel hallgatta őket.
Bizalommal voltunk egymás iránt, miért kellett volna beszélgetnünk?"
(Jean-Pierre Abraham, Armen)