Pici

teáscsészéket ragasztunk, festünk éppen, papírból. Ilyen kedves, színes, girbegurba készletünk lesz haszontalan, ámde idő- és türelemigényes foglalatosságunk nyomán. Szerintem szépek. Az ötletet innen vettem, annak alkalmából osztotta meg a hölgy, hogy immáron öt éve írja a blogját. Én meg éppen négy éve, és emiatt most  szívesen, nagyvonalúan adom tovább más ajándékát, jut is, marad is. Boldog szombatot!

Egy - végül is

kudarcba fulladt - utazás is sok mindenre jó lehet. Ültem a kora reggeli, állomásra vivő buszon, a bal sor második ülésének ablak felőli részén, néztem a tájat, a bal oldalit persze, s erre mintegy rávetítve a jobb oldalit is, a tükröződések miatt. Balról is, jobbról is, a világ legszebb városának - csak nekem legszebb, mert ismerem - házai, kávézói, mintha két filmet látnék egyszerre. Hogy is mondjam. Mint valami képkockák, melyekre kétszer fényképeztek. Én pedig, mint néző a moziban, aki nincs benne a történetben, ölemben kis poggyászommal, ilyen egyszerű jelenségektől elbűvölten. S hogy végül is nem jutottam el sehova, ami engem illet, tán szimbolikus, bár oka inkább csak prózai. A vonat volt az oka, s a sztrájk, ami miatt nem indult, vagy ha el is indult aztán, az nekem már túl késő lett volna. Hogy időpontra kellene odaérnem, s hogy fontos is lenne, az tulajdonképpen mindenki másnak mindegy. Szerettek engem a vasúti pénztárosok aznap, mert frissen mosott hajjal és udvariasan váltottam vissza a jegyemet, igaz, rég voltam már én is olyan, mint a körülöttem hőbörgő egyetemisták, (s akkor is inkább csak legbelül olyan,) akik vasutassztrájk miatt késik le éppen utolsó utáni vizsgalehetőségüket. Hazajöttem szépen, az útra tartogatott vékony kis könyvet azóta sincs kedvem elolvasni, az itthon váró üres lakás és postaláda s az egész hiábavalóság okozta leheletnyi csalódáson pedig gyorsan és sikertelenül tettem túl magam.

Mióta

egyszercsak rájöttem, hogy a gyerekek nem fogják tudni olyan szépen beszélni a magyar nyelvet, ahogy én azt szeretném, sokkal könnyebb azért. Én és az én magas irodalmi igényeim. Jók és szépek, csak idegen nyelvi környezetben éppenséggel nem reálisak. Tetszettünk volna szépen otthon maradni. Így meg, nyereséglistára felírjuk szépen, hogy könnyedén beszélünk több nyelven is, ha kell, veszteséglistára pedig, hogy egyiket sem igazán jól. Közben persze meg, könyvklubot alapítok, (attól tartok, nem először és nem is utoljára). Rövidke - szemforgatások és szemtelen ásítozások közepette megtartott - nyitóbeszédemben a magyar nyelv és irodalom, örökölt kincseink megőrzésének hallatlan fontosságáról beszéltem, majd elkezdtem egyszerűen felolvasni innen ezt. S ők még nem tudják, de húsz év múlva, mikor saját gyermekeiknek fognak majd könyvklubot alapítani, a szépen szóló körte-muzsika ugyanígy vissza fogja majd hozni a gyermekkor hangulatát, mint ahogy nekem is, csöppet elpárásodott szemek effectusát kiváltva, visszahozta. 

Ma süt

a nap, de valami egészen kedves, selymes módon, és új sétautakra bukkantam, pedig azt hittem, ismerem már a környéket, mint a tenyeremet. Közben hozzám hasonló, dolgukat későbbre halasztó asszonyokkal találkoztam. Finnül aurinkonak mondják a napot. Nehezen jönnek mostanában a szavak. Élik a maguk csodálatos életét, nem hagyják magukat befogni. Talán majd akkor úgy csinálom, hogy egy-egy szóban, egy-egy képben mondom el, hogy legyen valami, mégiscsak.
Ha a tegnap estére gondolok:
Mozart, "Kis éji zene"
csokis muffin, hogy történjék valami jó is
Armen
sok puszi, sok ölelés.
Ha a mára gondolok, akkor csak egy, de az nagyon jól esik:
aurinko.

Ahogy

Szerb Antal is írta a Gondolatok a könyvtárban c. írásában ...még a vámhivatalt se bánnám, csak történjék postailag valami előreláthatatlan. Szerb Antalt amúgy későn fedeztem fel magamnak, Szép Ernővel egyetemben, csak a múlt évben. Utas és holdvilág, A Pendragon legenda, Szerelem a palackban, hogy csak néhány címet említsek.
Abba már kezdek belenyugodni, hogy nem lehet enyém a világ összes kincse, de ami mégis, azzal felettébb elégedett vagyok. Ezt csak az értheti, aki már volt elkeseredve amiatt, hogy véges elméje, ideje, felfogóképessége nem tudja befogadni a világ végtelen sok szépségét, olvasni- és tudnivalóját. Gyerekes gondolat, tudom.
Visszatérve az postához, ma két csomagot is hozott. Szóval, számomra ma ünnep van, így hozta az élet. Ez persze még nem akadályoz meg abban, hogy most menjek, és valami egészen hétköznapi módon megfőzzem ebédre a borsófőzeléket. Tükörtojással.

"Az élet

néha olyan jó tud lenni" - mondta tegnap este Sára a konyha előtt elhaladtában, nagylányosan ide-oda lobogtatva frissen mosott, illatos haját. Fel is írtam gyorsan szavait arra a cetlire, amire egy pulóver ujját rajzoltam-terveztem éppen, mert szeretem, hogy ilyen szépet tudott mondani egy betegeskedéssel töltött szünidő végén. Aztán majd' egész éjjel itt ültem egyedül a konyhában és kötöttem...annyira magával ragadott a vágy, hogy elkészüljek az Annának szánt zöld pulóverrel. Ma már - álmos, szédülő fejemet nem túl sok méltósággal viselve - nem tudom, mennyire volt ez bölcs döntés. Na jó, bölcs az nem volt, de hékás, nekem is szükségem volt, attól tartok, egy kis hámból való kitörésre az elmúlt hetek örökös beteg(eskedése és)ápolása után.