Egy - végül is

kudarcba fulladt - utazás is sok mindenre jó lehet. Ültem a kora reggeli, állomásra vivő buszon, a bal sor második ülésének ablak felőli részén, néztem a tájat, a bal oldalit persze, s erre mintegy rávetítve a jobb oldalit is, a tükröződések miatt. Balról is, jobbról is, a világ legszebb városának - csak nekem legszebb, mert ismerem - házai, kávézói, mintha két filmet látnék egyszerre. Hogy is mondjam. Mint valami képkockák, melyekre kétszer fényképeztek. Én pedig, mint néző a moziban, aki nincs benne a történetben, ölemben kis poggyászommal, ilyen egyszerű jelenségektől elbűvölten. S hogy végül is nem jutottam el sehova, ami engem illet, tán szimbolikus, bár oka inkább csak prózai. A vonat volt az oka, s a sztrájk, ami miatt nem indult, vagy ha el is indult aztán, az nekem már túl késő lett volna. Hogy időpontra kellene odaérnem, s hogy fontos is lenne, az tulajdonképpen mindenki másnak mindegy. Szerettek engem a vasúti pénztárosok aznap, mert frissen mosott hajjal és udvariasan váltottam vissza a jegyemet, igaz, rég voltam már én is olyan, mint a körülöttem hőbörgő egyetemisták, (s akkor is inkább csak legbelül olyan,) akik vasutassztrájk miatt késik le éppen utolsó utáni vizsgalehetőségüket. Hazajöttem szépen, az útra tartogatott vékony kis könyvet azóta sincs kedvem elolvasni, az itthon váró üres lakás és postaláda s az egész hiábavalóság okozta leheletnyi csalódáson pedig gyorsan és sikertelenül tettem túl magam.