Remélhetőleg

állják a sarat az újfent beköszöntő fagyokkal és hóeséssel szemben szegény, a néhány napig tartó, tavaszinak vélt napsütés hatására előmerészkedő sárga kis virágaim. Nem merem őket téltemetőnek ( Eranthis hyemalis) nevezni, bár hitem szerint én azt ültettem volt annak idején, de amazok szirmai, mint a réti boglárkáé, emezeké meg nem.

Szeretnék virág lenni a saját kertemben. Senkise csodálna, senkise szeretne engem úgy, mint én.

Merthogy nem is tudnék választani: a virágaim ugyanazt a saját tönkrement történeteim feletti vigasztalást, ugyanazt a napi útravalót adják, mint a betűk. A hervadás előtt (s néha utána is) minden pillanatnak saját ragyogása van.

Ézsau pedig emelt fővel kiment, és az óra teljes büszkeségével a sátor elé lépett, és mindenkinek, aki a közelben volt, hangos szóval hirdette pillanatnyi dicsőségét. Mert a történetek nincsenek egyszerre készen, pontról pontra történnek, fejlődési szakaszaik vannak, és hibás volna egészben siralmasnak mondani azokat, amelyek siralmasan végződnek. Siralmas befejezésű történeteknek is megvannak a maguk dicsőséges órái és állomásai, és méltányos, hogy ezeket ne a vég szempontjából nézzük, hanem tulajdon fényükben, mert jelenvalóságuk semmivel sem kisebb erejű a vég jelenvalóságánál."
(Thomas Mann, József és testvérei)