Amennyire tőlem telik, odafigyelek mindenre és mindenkire, de a tőlem telhető, mint azt jól tudjuk, nem valami sok. Ugyan a semminél mindenképpen több.
Ami biztos: minden találkozás feladat is - legyen az emberrel, állattal vagy virággal szemben. Az elutasítás pedig a szolgálat elutasítása, általában nem rosszindulatból, csak merő figyelmetlenségből, vagy jól beidegződött közönyből, esetleg teljesen érthető kicsi emberi önzésből, pedig:
aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt.
A gyerekek pedig - persze, kamaszodnak, megőszülök, mire mindenki a végére ér, de. Lassan, apránként, kivül-belül mégiscsak akkorát nőnek, hogy néha, nagy ritkán rácsodálkoznak arra az emberre, aki az anyán innen és túl amúgy lennék, vagyis hát ami még megmaradt belőle, vagy ami még ezután lesz. Ilyenkor, néha, és nagy ritkán:
szeretem azt a személyt, aki akkor vagyok, amikor velük vagyok.
7 comments:
Néha az a rémisztő, amikor olyan dolgokat, tulajdonságokat látok meg a gyerekemben, amiket annyira nem is szeretném, ha ellesne. De ugye minden nem lehet tökéletes! Az élet a maga sete-sutaságával a legszebb!
Csodanapasugarak!
ivett
Márta, ez az utolsó bekezdés már megint annyira betalált. Gyönyörű! És köszönöm. Üdv.: Márta Budapestről
Anyák sorsa(néha én is lázadozok ellene,talán kimondatlanul is)az ősz ülés nem fáj,csak belül valami fura érzés az idő múlása felett....
judith( balatonról)
az őszülés egyben,bocsi
húúú!!
amiket mondasz, és azok a képek is!ahh
nagyon szép
(a ló elbűvölt)
"aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt."
Ez jó!
Én a kaktusznál ragadtam le. Az enyém is virágzik. Az első, aztán már látom a következőt is, de épp ahogy te, alig vettem észre, mert az ablak felé hozza rózsaszín virágát. Nem hagytam annyiba, befordítottam:))) Közös az örömünk.
Post a Comment