Életem

13879. napján illatozó gofrit sütöttem reggelire. Aztán megcsodáltam egy frissen nyílt ibolyát az ablakban. Az ablak a völgyre néz, mi a hegyen lakunk. Majd nagyot sétáltam a városban, hol gyönyörű volt a hideg, a Duna, az élet. Fázósan húztam szorosra nyakam körül a sálat kilépvén egy pékség ajtaján. Itthon almás pitét sütöttünk délután, s csak sokára lett készen; valaki mindig elcsente a kis, cikkekre vágott almákat a formába nyomkodott vajas tészta tetejéről. Rúzst kaptam ajándékba valamelyik kisasszonytól, életem első rúzsát. Nekem amúgy napok óta érezhetően fáj a szívem, mikor országomat (is) ért tragédiára gondolok. Mi is szoktunk repülni, az én gyerekem is lesz cserediák, neki is van repülőjegye nyárára, hát hogyne félnék, hogyne fájna, hogyne éreznék együtt.
S mégis. Vagy pont emiatt. Ajándék minden mozdulat, gesztus, illat, fény, szín. Még a konyhából kiszűrődő veszekedés is az. Egyenként csodálok, egyenként köszönök meg mindent. Boldognak lenni a bátorság egyik legkézenfekvőbb formája, azt hiszem.

Én választottam

ezt, ami van: ezt a férjet, aztán mi döntöttünk, legyenek gyermekeink, s ha már gyerekek, miért ne legyen házunk, macskánk, nyulaink, zongoraórák, szülői értekezletek, időpontok a fogorvosnál, eme országba is a szeretet vezetett, mert megígértem, hogy a világ végére is, ha kell, a munkámat magam választottam, korlátozott lehetőségek közül, de saját döntés, s ki hitte volna a legelején, mindez mennyi mélységes örömet hoz magával? A nehézségeket nem letagadni akarom, a nem szépet nem szépítgetni, beszélni róluk szabad és kell, de a mártíromság mindenféle árnyalata nélkül, ha szabad ezt kérnem saját magamtól. Az igazán boldog napok végén a tegnapelőtti mosogatnivalóval vagyok (megint!) napirenden általában, talán mert órákig fociztam és pingpongoztam, és este tíz után állok neki tükörtojást sütni, kedvesen, szeretettel, örömtől túlcsorduló szívvel.

Onlájn

énem nem tudnám megmondani, hogy néz ki, egy Canon kamerán át megállított pillanat mindig csak egyetlen kicsi pillanat, miközben offlájn - már nem annyira gondosan szerkesztett - verzióm máris jön-megy, él, szeret tovább, ablaknyitás közben leveri - századjára is - a gyerekek által - ugyancsak századjára is - ablakpárkányon felejtett poharat, nem mondhatom például soha, most akkor egy hétig be sem lépek a facebookra, offlájn létezni kell, lett légyen bármi, túlélni, megélni, feltörölni, összeseperni, várni, míg kinyílik a bevágott ajtó, bocsánatot kérni, az utóbbi időben egyfolytában csak bocsánatot kérek, pedig én csak annyit szeretnék:
hadd legyenek kedves kis terek, hol megpihenhet a fáradt vándor, hol megáll az idő, hol nincs következő abszolválandó feladat, nem vagyunk csak te meg én, vagy csak te, vagy csak én, csak a jelen pillanat végtelensége, de
nem panaszkodom, már csak az elmúlt héten is három komplett örökkévalóságot kaptam ajándékba:
hétfőn, mikor valamelyik kisasszony hosszú haját fésültem,
csütörtökön, mikor reggel úgy mentem el, hogy tudtam, akkor jövök csak haza, ha végeztünk az összes munkával az irodában,
pénteken, mikor egyheti fizetésem hagytam virágboltban cserepek, föld és palánták, na meg egy végtelenül boldog, hosszú, kertészkedős délután, na meg egy ilyen végtelenül boldog, hosszú mondat ellenében.

reggeli gyakorlatokat

végzek a fürdőszoba nagy tükre előtt titokban: ez itt a tükör, ez itt vagyok én, álmosan, alvás után is fáradtan valahogy. kicsit gyűrötten. kinézek oldalt az ablakon, havazik. oly lassan, finoman szállingóznak a pelyhek, mint ébredés után a gondolatok. szelíden, érdek nélkül érnek földet. visszanézek a tükörbe, visszanéz rám, pontosan annyi idősnek mutat, amennyi vagyok. mosolyogni próbálok, magamra és a világra. sziasztok, jó reggelt. aztán a konyhába megyek, kapszulát teszek kis kávégépembe, előkészítem a nagy kék termoszt a friss mentateához. bekapcsolom a laptopom, majd, mielőtt munkába indulok, leírok néhány mondatot, csiszolgatásra már nem jut majd idő:
jó reggelt, ti kedvesek, kik még divatjamúlt blogokat olvastok. szeretettel gondolok rátok. ragyogni bárhol lehet: otthon, az irodában, a péknél, macskaetetés közben, mindenütt.
nektek ragyogok, nekem ragyogtok.

Meglepetés

fondant-tortákkal kelünk-fekszünk már két hete, vagy inkább három? - ki számolja,
elég annyit tudni: kicsi szívben sok szeretetet elfér,
s nekem tulajdonképpen nem is volt semmi dolgom, csak
jelen lenni, dicsérni, inspirálni, bátorítani,
észrevétlenül s  folyamatosan
törölgetni asztalról, súrolgatni padlóról, kapargatni falról a
lisztet, cukrot, kakaót, ragacsot, habot, tésztát,
hálásan, hogy ez a kevés, amit adni tudok, tökéletesen elég
a meglepetéshez, a csodához, az élethez.

a jóságért

- saját jóságomért - vívott mindennapi harcban a példázatbeli első fiú* szerepébe bonyolódom minduntalan, mert védeném körömszakadtáig a jogaimat, a szabadidőmet, az egyenlőséget - Liberté! Egalité! Fraternité! - s különben is, nem azt mondja minden valamire való szakember, meg kell tanulni nemet mondani?
mégis, úgy látom, úgy érzem, úgy tudom:
a sok nem árán szerzett, öncélú szabadság nem hoz békét, nem épít, nem tanít semmire,
s hogy mindig ilyen keserves vargabetűkkel jutok el saját, személyre szabott igenjeimhez talán csak a vezettetés része, működni mindenesetre így is működik:
először kiválasztom az útat, ami kényelmesebbnek tűnik, majd meggondolom magam, s elindulok szépen a másikon

* Mi a véleményetek erről? Volt egyszer egy ember, és annak két fia. Az apa ezt mondta az egyiknek: »Fiam, menj ki, és dolgozz ma a szőlőmben!« A fiú így válaszolt: »Nem megyek!« Később mégis meggondolta magát, és kiment dolgozni.
Ezután az apa a másik fiától is ugyanezt kérte. Ő így válaszolt: »Igen, uram, megyek!« — de végül mégsem ment ki.
- Máté evangéliuma 21:28-30