három szó

 

vár rám, ahogy bekapcsolom így korán reggel a laptopom: 

y  o  u    a  r  e    b  e  a  u  t  i  f  u  l

a háttérképem rendszeresen újul amúgy, nem is olyan kicsi kezek sikerítenek oda olyan képet, szólást, mondást, ami illik a szívek aktuális óhajához.

(na jó, általában egyszerűen csak kutyás háttérképeim szoktak lenni.)

de most kutya helyett valakik csupán csak szépnek látnak.

s én tudom, hogy így van, mert én is szépnek látom ezt a világot,

a sebeivel, bűneivel, rútságával együtt szépnek.

mert szeretem. 

s mert minden egyes akármilyen apró tiszta, önzetlen tett eszembe juttat valamit:

nem szabad feladni, van remény. mindig van remény.

( s míg így lesz, kiállok az út szélére, a dombtetőre, a ház elébe, onnan hirdetem szerteszét.)

Travel diary 3.

Mintha ezer éve lett volna, alig emlékszem már a nyárra. Halogatom az útinapló folytatását a végtelenségig, de hát csak befejezem már valahogy. 
A jelenben élek, itt és most, azokkal, akikkel. Sehol máshol, senki mással.
S mert fontos megélni mindent, nem csak a jót, nem csak a szépet...
engedtessék meg, hogy szeressem lépcsőházunk hideg derengését hajnalok hajnalán, mikor megyek ébreszteni a gyerekeket, meg-megbotolva a folyton szerteszét dobált cipőkben, boldogan mégis, hogy egyáltalán vannak cipők és egyáltalán vannak gyerekek,
hadd viseljem nyugalommal, ha nincs harmónia éppen, és nem értjük egymást, és nem alszunk jól, és nem enyhül meg a szív csak reggelre esetleg, és
hadd legyen ideje a szomorúságnak is, mikor velünk együtt épp megtölti a szürke kis autó légterét, míg kanyargunk a zuhogó esőben iskolába, munkába, ki hová, hol
náthától zúgó fejjel és fájó torokkal épp csak hadd bírjuk ki, míg hazajöhetünk...
A gesztenyefa mellett aztán lehajolok s felszedem az első gesztenyét. Szép.
Az állomásnál összeterelem az összes gyermekem, plusz valaki másét is. Hazaérkezvén forró levest főzök  és teát. Összehajtogatom a ruhákat. Rendet rakok a konyhában. Mittudomén.
Mint valami videóklipp visszafele forgatott, lassított felvételén, hétköznapi gesztusok végtelen sorozata révén rakódom össze én is.
A blog folytatódik. S minden egyes bejegyzés hulló falevelekről, rendberakott konyháról, időnként egy-egy sétáról szól majd ugyanabban az erdőben, minek mindenki ismeri már minden fáját. Én szóltam. Boldog Őszt! 

Travel diary 2.

Szerbián és Bosznián át, nagyon lassú, kanyargós utakon tettük meg a kétnapos utat le a horvát tengerpartig.
Hogy én mennyire szeretem a lassú utakat!
Szinte az összes magammal vitt könyvet kiolvastam mire végére értünk minden utaznivalónak...
az Esti ködök kertjét Tan Twan Engtől, aztán Gary Chapman kamaszokra hangolt 5 szeretetnyelvét, aztán Anna Gavalda Ein geschenkter Tagját, aztán Aldous Huxley Szép új világját, s végül, az utolsó néhány száz kilométeren Franz Kafka Brief an den Vaterját.
Ezeket hoztam haza magammal szuvenírként, ezeket a olvasással töltött órákat.
Na jó, bevallom: mivel beleszerettem a kis csészébe s a kávéba, mit egy boszniai étteremben szolgáltak fel nekem, képtelen voltam hazajönni, míg be nem szereztem egy kétszemélyes készletet itthonra is.
Kétszemélyeset, hogy legközelebb, ha jösztök, abból igyuk a kávét.

Travel diary 1.

Nos, megjöttem. Sokfele jártam.
De mind közül ott voltam, azt hiszem, a legboldogabb, fent a csúcson:
lakhelyén magának a Zordon Szépségnek, hol szanaszét fújja hajamat s gondjaimat a fagyos szél.
Vigyen bármerre is a sorsom, hadd maradhassak ugyanaz a hegyi lány,
ki újra és újra nekiindul, felejtve  lehetetlent, múló éveket, félelmeket, mindent.
Nem kell palota, csak egy sátor,
nem kell étterem, csak kenyér, hozzá esetleg sajt és paprika,
útitársból is elég néhány hűséges, írásaimnak olvasói nem baj, ha nem lesznek többen.
Igazából tudom: a legvégére úgyis egyvalaki marad,
egyetlen útitárs, mondandómnak
egyetlen drága hallgatója.