Igen, tudok róla,

hogy legfeljebb egy (elnéző ) mosolyra érdemes ez a lelkesedés, mivel örülni vagyok képes a telefonomnak, köszönöm az elnézést és a mosolyt is. A fotók persze rossz minőségűek, de ez meg kit zavar. Engem nem. Én azért csak kattintgatok, ha kell, ha nem.
Tegnap este, valamelyik kisasszonyra várakozván, -  mostani életem felét folyton valamelyik kisasszony fuvarozásával töltöm éppen - szóval bekeveredtem egy adventi vásárba.
Fáradt voltam. Nem tetszett a tömeg, nem tetszett a túl hangos zene, nem tetszett a mű-örülés a mikrofon körül a színpadon.
A fények viszont, s ahogy sugaruk át-áttörte a városra ereszkedő sűrű ködréteget, szépek voltak.
Úgy járkáltam lassan körbe-körbe, nem vásárolván semmit, mint ki ezen a világon van ugyan, de azért mégsem. Végül, a még hátralevő fél órát valahogy eltöltendő, beültem a zsúfolt, de meleg gyorsétterembe, rendeltem egy teát, s belemerültem a könyvembe, mit máskor olvasni úgysincs időm. Mint ki a Holdról pottyant oda, nem?
Mindig arra jövök rá, hogy nem számít. Nem számít a világ zaja, a felszínesség, a gonoszság és rosszindulat, változékony élethelyzetünk, semmi sem számít.
Akkor is van remény, mélység, szépség, mindenütt, mindenkiben.
(Na jó, nem mindenütt és nem mindenkiben, de azért engedtessék meg, hadd higgyek benne mégis, jó? Jó.)

Mint űzött vadé,

olyasmi az életem.
Úgy osztogatom szét minden nap mindenem, mint még soha.
Mert ha mindent vagy semmit, akkor egyérteműen mindent, ha igen vagy nem, akkor egyértelműen igen, őszintén, teljes szívből, hogy máshogy.
A ki tudja mióta első szabad hétfőn aztán csak végignézek csendesen a leírhatatlan káoszon. Csodálatos hétvégénk volt.
Mielőtt nekiállnék rendet rakni, még kipróbálom, mely szögben kell tartanom a fejem, - ha ablakhoz nyomom az orrom mondjuk, akkor működik leginkább - hogy ne lássak mást, csak a rendíthetetlen, megállíthatatlan, rettenetes, gyönyörű havazást odakint.
Idén is lesz Advent. Minden bizonnyal én is elkészülök, mire ideér.
Vagy nem készülök el, és így fogok akkor ünnepelni, ahogy éppen vagyok, ilyen szétesetten, ilyen fáradtan,
ilyen mindenképpen boldogan.

Még akkor lementem

a tó partjára, épp csak magamra húzva a legvastagabb kötött pulóvert, mit a bőröndben találtam, mikor elkezdett derengeni odakint. Szerettem volna látni, érezni, átélni a Napnak a keltét. Nem számít, hogy majd' megfagytam, nem számít, hogy rajtam s a kacsákon kívül mindenki más aludt még a környéken.
Ennek a boldog órának az emléke beragyogja kicsit az azóta már rég beköszöntött mindennapokat. A koránkeléseket, a stresszt a munkahelyen, a tényt, hogy mire megfőzöm az ebédet, már be is sötétedik, s hogy az emberek, kikkel találkozom, egytől-egyig olyan rosszkedvűek valahogy.
Néha úgy érzem, akkor vagyok a legboldogabb, ha egyedül lehetek. Hogy minden erő, életöröm úgy száll el belőlem, mint pára a felkelő Nap fényében, ha rám zúdulnak mások elvárásai, követelései, panaszai, a mélységesebbnél mélységesebb szomorú történetek, mikkel nem nagyon tudok mihez kezdeni.
Az ember itt kevés a szeretetre.
S mégis. Csak ennek van értelme. Otthagyni a boldog helyeket, s elindulni oda, hova az elhívás szól. Minden bizonnyal, legalábbis ami engem illet, nem egy gyönyörű tó partjára, hol örökösen épp felragyog a felkelő Nap fénye a dombok mögül.
Kezembe akadt a(z egyik, mert legalább millió van) félbehagyott barna kötésű naplóm, mit életem egyik legsötétebb, leggyümölcstelenebb időszakában írtam. Nem is mondatokat írtam, csak szavakat, töredékeket, kesergéseket. Semmi értelmét nem láttam akkor, sem az életemnek, sem a naplómnak. Most újraolvasva már tudom:
kincs volt minden perc, kincs minden betű.

Inkább ne firtassuk,

mekkora erőfesztítés és harc oly helyet találni az utolsó utáni pillanatban,
(de még mielőtt rájönnénk, üres a hitelkártya s újfent beteg a nyúl s nem elérhető átmenetileg az állatorvos, szóval oly helyet, ahol legyen wlan, de ne kelljen túl nagy hegyet mászni, ne legyen túl közel, de se túl messze, tehát, oly helyet) 
ahol eltölthetünk két egész napot együtt, így, ilyen gyönyörűen, amilyenek külön-külön s együtt is vagyunk, ilyen hajszoltan, ilyen elkényeztetetten, ilyen kamaszodóan...
Hadd legyen még két napunk, mielőtt beállít a tél ide fel a hegyre, lapátolhatjuk aztán tavaszig a havat egész álló nap.

Van, amiért érdemes harcolni.
Feladva már sok hiábavaló harcot is van, amiért érdemes.
Az együttlétért. Néhány újabb szép emlékért. Néhány közös szelfiért a tó partján. Reggeli napfény csillanásáért a zsemlémre kent lekváron. Hogy, akármily apró időre, de kiderülhet, milyen vagyok igazából: vicces, okos, nevetős, cool s úgy süvít szerteszét álló hajszálaim közt a szél - miközben dicsőségesen száguldozom kölcsön-kerékpáron a gyerekek mögött - mintha húsz éves lennék, vagy annyi sem.

Aranyló homokszemek peregnek át kis edénykét formálni igyekvő ujjaink közt akaratlanul, megállíthatatlanul.
S még ha csak ennyink is lenne - de ennél sokkal-sokkal több és szebb - s ha mégis, akkor is, ez is, bizony, egyáltalán
n  e  m     l  e  n  n  e    k  e  v  é  s  .

Tizenhat

- megszámoltatott! - különböző nemzetiség képviselteti magát a vasárnapi istentiszteleteken, melyeken részt veszünk. Német, kanadai, lengyel, magyar, osztrák, kongói, szíriai, afganisztáni, eritreai, nigériai, kazahsztáni, iráni, s ki tudja még miféle.  Az utóbbi időben minden alakult, nőtt, változott, a világ maga, s benne mi sem maradhatunk ugyanazok.

A lelkész maga holland, nem beszél túl helyesen németül. 

De úgy igazából mindenkinek megvan a maga személyreszabott kis defektje.

 Mégis, innen élek, egyik hétről a másikra. Innen tudom, hogy van remény s hogy szeretve vagyunk, örökkévaló szeretettel. 

Hogy eme kétségbeejtően törékeny cserépedényben valami elképzelhetetlenül értékes kincset hordozunk. 

S hogy van hely az asztalnál, mindenkinek. 

Ahogy tegnap is elhangzott az Úrvacsora előtt töredezett, de szívből jövő német és angol nyelvtudással, hogy mindenki értse, még én is: 

Ihr seid alle willkommen! Welcome! Please, join us for the Lord's Supper...