szavak nélkül

mit is mondhatna, nem is veszed észre létezését, nem is jársz arra, amerre él, az erdő legeslegmélyén,
hol nincs más elvileg, csak nedves moha és árnyék
de van, virág is van, egészen apró, pár centis virág itt-ott az avarban
nem érdekli, ki látja, ki érti, ki csodálja, csak van
színesen, harmatosan, kedvesen
látványától újraéled a magányos vándor szívében
a remény

14245 napja vagyok a Földön,

s nem tudom, lettem-e napjaim utolsó megszámlálása óta okosabb, szebb, vagy ha már e kettő nem, kicsivel jobb legalább.
Akkor, egy eget-földet megrengető katasztrófa után éppen, ezt írtam:

Nekem amúgy napok óta érezhetően fáj a szívem, mikor országomat (is) ért tragédiára gondolok. Mi is szoktunk repülni, az én gyerekem is lesz cserediák, neki is van repülőjegye nyárára, hát hogyne félnék, hogyne fájna, hogyne éreznék együtt.
S mégis. Vagy pont emiatt. Ajándék minden mozdulat, gesztus, illat, fény, szín. Még a konyhából kiszűrődő veszekedés is az. Egyenként csodálok, egyenként köszönök meg mindent. Boldognak lenni a bátorság egyik legkézenfekvőbb formája, azt hiszem. (2015)

Egy év után ugyanitt, újabb eget-földet megrengető katasztrófa után, a gyerekem jövő hét után utazik, újra félek, fájok, érzek. Mennyi-mennyi déjà-vu...
S mégis. Vagy pont emiatt. Még mindig úgy érzem: ajándék minden, köszönök mindent.
Köszönöm, hogy nem csak terror van, nem csak sírás, de van végtelen szeretet is. És bátorság, hősiesség, erő, nevetés, szabadság, kedvesség, kultúra, versek, könyvek, baráti gesztusok itt-ott, munkakedv egy-egy esős hétfő reggelen.

A tegnap esti nagypénteki áhítaton azt a részt olvasta fel a lelkész, mikor Jézus - ki tudván-tudta, számára nem lesz azon az éjjelen se oltalom, se szabadulás - s a tanítványai zsoltárokat énekelve mentek ki az Olajfák hegyére. A zsidók hálaadó zsoltárokat énekelnek a húsvéti vacsora után, a 115.-118. zsoltárt, melyek egytől-egyig Isten kegyelméről, oltalmáról és szabadításáról szólnak.
Nekem ez elég.
S én ugyan nem tudom, mi vár még rám, de személyes válaszom arra, mi idebent és odakint történik ott van annak a hajdanvolt, maroknyi, fáradt csapatnak a hegyre tartó lépteiben valahol, miközben zsoltárhangok simulnak bele lassan az olajfák fölött a legutolsó éjszakába.

enyém

az erdő, a mező és fölötte az égbolt.
enyém az ábécé összes betűje, a hanglétra összes lépcsője, a pixelek a fényképezőgépben, a színek a szivárványban, a vaníliás cukor a süteményben.
a világ összes kincse, a világ összes bánata.
s hogy mégsincs kedvem - mint valami elkényeztetett gyermeknek - se írni, se énekelni, se fotózni, se festeni, se süteményt sütni,
attól még írok, énekelek, fotózok, festek és sütök süteményt is.
ma reggel olvasni sem volt kedvem persze, de attól még elővettem a majdnem teleírt kék kicsi füzetet, életem legtitkosabb, legfontosabb írását az egyetlen olvasónak, kinek véleménye igazán számít.

656. köszönöm, hogy van, ki szomorúságot okozzon
805. elküldetlen sms a telefonomban
928. nekem szóló #bestmom hashtag
983. utolsó szem Mon Chéri a táskámban, vészhelyzet esetére
1128. köszönöm a reggeli kávét és igét, e kettőt, mely megtart 
1141. bűneim bocsánata
1154. hosszú telefonbeszélgetés Ulrike-vel, a tanácsai, a vigasztalása 
1162. a boldogság, mikor tudok írni a blogba
1165. szeplők valaki arcán, aki kedves
1180. a gyerekek foglaltak nekem helyet a buszon 

ragasztottam egy apró szép vagy! cetlit valamelyik kisasszony tükrére. folyton panaszkodik, hogy néz ki reggelente.
ilyesmi cetliket látok én is, - a látásom jó! - rajtuk mindig ugyanazzal az egyetlen üzenettel, bárhova nézek.
...akiért ennyire odavannak, mint értem, mint mindenkiért, az nem élhet kedvetlenül, visszahúzódva,
 nem élhet úgy - mert hogy lehetetlen lenne - mintha nem lenne szeretve...

Megtörvén

a hétköznapok monoton ívét - lévén szegény, öreg autóm újfent a szerelőnél - ma busszal mentünk be a városba. Én életemben először. A buszon úgy tettem,  - bár nem volt hol máshol álljak, csak mellettük - mintha a kisasszonyokhoz semmi közöm nem lenne, lévén egyöntetűen kissé cikinek ítélték meg a helyzetet. Hát hogy anyával együtt utazni az iskolabuszon. Én ugyan tudom, hogy nem ciki, s hogy egyszer ők is tudni fogják, s azt is, hogy tudni fogják, hogy tudtam, hogy majd tudni fogják, csak az nem biztos, hogy én ezt megérem.
A buszok nagyon zsúfoltak errefelé. Hiába az aláírásgyűjtés, a kérvényezés, képtelenség egy második járat elindítását is elérni. Ülőhely csak a kiváltságosoknak s tülekedőknek jut. Az utasok, néhány szegény, öreg, gyakran lerobbanó autóval rendelkező felnőttet leszámítva, mind kamaszok.
E környéken a gyerekek nagyon korán kelnek s ilyen túlzsúfolt buszokon teszik meg azt a lassan kanyargó negyven percet az iskolába. Álmosak, nyűgösek. A három, kihez, bár épp letagadjuk, van némi közöm, csak hallgat, néz ki a fejéből. 
Mások, főleg a fiúk, s ők vannak többen, túl hangosan beszélnek, jobbára sületlenségeket, nagyokat nevetnek, birkóznak, buta játékokat játszanak a telefonjukon. Nem adják át a helyüket a lányoknak. Nincs is mihez kezdeni velük még néhány évig.
Beérve a városba én hamarabb leszállok, s mert tartom magam a megállapodáshoz, nem biccentek, nem szólok. Épp csak a tekintetemmel simogatom meg kicsit a nekem fontos szempárokat búcsúzóul, s csak én látom egyedül, hogy visszamosolyognak rám.
Ez itt kérlek, egy nemtökéletes világ. Nemtökéletes autókkal, buszokkal, rendszerrel, nemtökéletes felnőttekkel és gyerekekkel, túl korán kezdődő reggelekkel, s tudom-tudom: úgy borzasztó az egész, ahogy van.
Csak azt nem értem mégis, mitől tör rám pont ilyenkor, ennyire hirtelen s mindenféle épkézláb ok nélkül is valami oly érthetetlen életkedv, mit nem tesz tönkre az a tény sem, hogy később, a nap folyamán valamikor egy egész havi fizetésemet ott kell hagynom a szerelőnél.

Szeretem ezt

a személyt, ki megpróbálja kihozni ebből a ködös, esős szerdából is, amit csak lehet. Lassan tovatűnik a tegnapi gyönyörű hó. Ám tűnjön.
Szeretem, hogy nem egyik hétvégétől a másikig él, s hogy jól érzi magát bárhol, bármikor.
Szeretem benne, hogy kiflit vesz ebédre útban hazafelé a gyermekeinek, de hazaérve nekiáll órákon át lasagnet sütni, többfélét.Nem siet, hogy túl legyen ezen is.
Szeretem, hogy van egy kis füzete, miben külön lapokat szentel a kérdéseknek, melyekre nem tudja még a választ.
Szeretem a béketűrését, a csendjét, a mosolyát. Hogy reggel megteríti az asztalt, és kedvesen ébreszt mindenkit, pedig neki is korán kell elindulnia.
Kivülről nézem, és lassan megszeretem.
Annyit bántotta magát éveken át azért is, miért pedig nem volt hibás. Annyiszor hitte magáról, hogy nem elég szép, nem elég jó.
Épp ideje volt megérkeznie erre a helyre, hol kicsit megpihenve elhiszi már: elég szép és elég jó.
Boldog szerdát, boldog márciust. Ez utóbbi a  kedvenc hónapom.