14245 napja vagyok a Földön,

s nem tudom, lettem-e napjaim utolsó megszámlálása óta okosabb, szebb, vagy ha már e kettő nem, kicsivel jobb legalább.
Akkor, egy eget-földet megrengető katasztrófa után éppen, ezt írtam:

Nekem amúgy napok óta érezhetően fáj a szívem, mikor országomat (is) ért tragédiára gondolok. Mi is szoktunk repülni, az én gyerekem is lesz cserediák, neki is van repülőjegye nyárára, hát hogyne félnék, hogyne fájna, hogyne éreznék együtt.
S mégis. Vagy pont emiatt. Ajándék minden mozdulat, gesztus, illat, fény, szín. Még a konyhából kiszűrődő veszekedés is az. Egyenként csodálok, egyenként köszönök meg mindent. Boldognak lenni a bátorság egyik legkézenfekvőbb formája, azt hiszem. (2015)

Egy év után ugyanitt, újabb eget-földet megrengető katasztrófa után, a gyerekem jövő hét után utazik, újra félek, fájok, érzek. Mennyi-mennyi déjà-vu...
S mégis. Vagy pont emiatt. Még mindig úgy érzem: ajándék minden, köszönök mindent.
Köszönöm, hogy nem csak terror van, nem csak sírás, de van végtelen szeretet is. És bátorság, hősiesség, erő, nevetés, szabadság, kedvesség, kultúra, versek, könyvek, baráti gesztusok itt-ott, munkakedv egy-egy esős hétfő reggelen.

A tegnap esti nagypénteki áhítaton azt a részt olvasta fel a lelkész, mikor Jézus - ki tudván-tudta, számára nem lesz azon az éjjelen se oltalom, se szabadulás - s a tanítványai zsoltárokat énekelve mentek ki az Olajfák hegyére. A zsidók hálaadó zsoltárokat énekelnek a húsvéti vacsora után, a 115.-118. zsoltárt, melyek egytől-egyig Isten kegyelméről, oltalmáról és szabadításáról szólnak.
Nekem ez elég.
S én ugyan nem tudom, mi vár még rám, de személyes válaszom arra, mi idebent és odakint történik ott van annak a hajdanvolt, maroknyi, fáradt csapatnak a hegyre tartó lépteiben valahol, miközben zsoltárhangok simulnak bele lassan az olajfák fölött a legutolsó éjszakába.