Megtörvén

a hétköznapok monoton ívét - lévén szegény, öreg autóm újfent a szerelőnél - ma busszal mentünk be a városba. Én életemben először. A buszon úgy tettem,  - bár nem volt hol máshol álljak, csak mellettük - mintha a kisasszonyokhoz semmi közöm nem lenne, lévén egyöntetűen kissé cikinek ítélték meg a helyzetet. Hát hogy anyával együtt utazni az iskolabuszon. Én ugyan tudom, hogy nem ciki, s hogy egyszer ők is tudni fogják, s azt is, hogy tudni fogják, hogy tudtam, hogy majd tudni fogják, csak az nem biztos, hogy én ezt megérem.
A buszok nagyon zsúfoltak errefelé. Hiába az aláírásgyűjtés, a kérvényezés, képtelenség egy második járat elindítását is elérni. Ülőhely csak a kiváltságosoknak s tülekedőknek jut. Az utasok, néhány szegény, öreg, gyakran lerobbanó autóval rendelkező felnőttet leszámítva, mind kamaszok.
E környéken a gyerekek nagyon korán kelnek s ilyen túlzsúfolt buszokon teszik meg azt a lassan kanyargó negyven percet az iskolába. Álmosak, nyűgösek. A három, kihez, bár épp letagadjuk, van némi közöm, csak hallgat, néz ki a fejéből. 
Mások, főleg a fiúk, s ők vannak többen, túl hangosan beszélnek, jobbára sületlenségeket, nagyokat nevetnek, birkóznak, buta játékokat játszanak a telefonjukon. Nem adják át a helyüket a lányoknak. Nincs is mihez kezdeni velük még néhány évig.
Beérve a városba én hamarabb leszállok, s mert tartom magam a megállapodáshoz, nem biccentek, nem szólok. Épp csak a tekintetemmel simogatom meg kicsit a nekem fontos szempárokat búcsúzóul, s csak én látom egyedül, hogy visszamosolyognak rám.
Ez itt kérlek, egy nemtökéletes világ. Nemtökéletes autókkal, buszokkal, rendszerrel, nemtökéletes felnőttekkel és gyerekekkel, túl korán kezdődő reggelekkel, s tudom-tudom: úgy borzasztó az egész, ahogy van.
Csak azt nem értem mégis, mitől tör rám pont ilyenkor, ennyire hirtelen s mindenféle épkézláb ok nélkül is valami oly érthetetlen életkedv, mit nem tesz tönkre az a tény sem, hogy később, a nap folyamán valamikor egy egész havi fizetésemet ott kell hagynom a szerelőnél.