Kaptunk

egy csomagot a minap, volt benne alma, körte, szőlő, barack, tök, édesség, annyi üveg saját készítésű zakuszka, többféle savanyúság, nyers ételízesítő, és ki tudja még micsoda, hogy alig győztem bepakolni a kamrába, háromféle kalács - üres, diós és mákos -, de komolyan mondom, még lefagyasztott töltött káposzta is volt benne. Amikor felhívtam a küldőjét, hogy megköszönjem, már nem emlékszem pontosan, mit válaszolt, mindenesetre valami olyasmit, hogy ó fiam, nem küldött ő semmi különöset, csak amit ott ni, a kamrában, ház körül, a kertben talált, szóra sem érdemes, a kalácsot már pénteken megsütötte, reméli, nem lett közben, míg ideért hozzánk, túlságosan száraz.
#anyacsakegyvan 

Egy mondatban.

Láttam, amint egy férfi épp akkor ér oda a postaládájához a reggeli újságért, mikor az álmos gyerekekkel teli autómmal áthaladtam a kis falu központján, és láttam, amint egy kicsi mókus sértetlenül átevickél a zsúfolt utca túloldalára az iskola előtt, és új krumplis receptre találtam egy reklámújságban, és kaptam jó tanácsokat az kerthez, amit a mostani tönkretett helyett fogok létrehozni, és megfőztem az idei ősz első töklevesét, és láttam egy könyvébe mélységesen belemerült taxisofőrt az állomás előtt, és valaki takarót terített rám, mikor kimerülten elaludtam a fotelben, és én azért gyűjtöm évek óta az ilyen és hasonló pillanatokat, észrevéve, leírva vagy lefotózva őket, betöltve velük egész füzetet, szívet és elmét - bár igazából tudom, hogy csak egy játék - mert a mostanihoz hasonló embert próbáló időkben épp hogy az ilyen egyszerű, gyerekes szokások tartják egybe a világot, hitetik el, hogy az élet megy tovább, hogy az élet a legmegterhelőbb napokon is utánozhatatlanul, felülmúlhatatlanul, hihetetlenül és annyira, de annyira s z é p .

A félelem.

A félelemnek az a bizonyos fajtája, amire gondolok, nem más, mint az olyan dolgoktól, eseményektől való rettegés, melyeknek csak a biztos bekövetkezése tudható, minden más - a mikéntje, pontos időpontja, a hogyan továbbja, megoldása - nem. Olyan mint egy árnyék, ami követ az utcán. S amikor hajnalban egyszer csak megcsörrent a telefon, - mindig is így képzeltem el, hogy hajnalban fog megcsörrenni a telefon, - akkor már tudtam, hogy itt van. Eljött az idő. Megfordulhatok, szemébe nézhetek az árnyéknak, ami évek óta követ. Addig nézem, míg kicsivé válik, ismerőssé, elviselhetővé. Időnként majdhogynem fogást is találni az egészen új feladattal együttjáró terhen, örömön. Megváltozhatatlan. Az egyetlen szabad elhatározásból fakadó, az egyetlen szóba jöhető választás tehát az, hogy az egész helyzetet így ahogy van, egyszerűen csak elkezdem szeretni.
Mert egyedül a szeretetben nincsen félelem.
Sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet.
Mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.
(1 János 4:18)

Tükrök.

Az tény és való, hogy az egész házban nincs egy normális tükör. Amolyan nagy, egész alakosra gondolok, ami előtt lehetne hosszasan készülődni, iregni-forogni, amibe lehetne indulás előtt még egy utolsó pillantást vetni s aztán visszarohanni, hogy - teljesen feleslegesen amúgy, de - valamilyen kedvezőbb összhatás reményében teljesen átöltözzünk. Ilyen tükör azonban nincs, és ez annyiban azért mégsem egészen igaz, hogy valamelyik kisasszony szobájában van egy, csak mivel maga a tükör nagyon régi darab s ráadásul homályos is, valamint a tetőtéri kis szoba egyetlen ablakán beáramló fény amúgy is jótékony félhomályba burkolja a készülődéseket, ezért mi folyton azt képzeljük magunkról, hogy szépek vagyunk. Így mutatja a tükör, ezzel az érzéssel lépünk ki lobogó hajjal, felemelt fővel az ajtón.
Hogy aztán napközben valahol valamelyik neonfénnyel megvilágított fürdőszobai vagy próbafülkébe helyezett egész alakos tükör kíméletlenül szembesítsen a valósággal. Az álmatlan éjszakák s az évek nyomával az arcomon, a rakoncátlan frizurával, a plussz kilókkal s a ki tudja még mivel, aminek elbátortalanító hatásával mi nők, teljesen feleslegesen amúgy, de mégis kínozni szoktuk magunkat.

S mikor néha valahol valaki, valami számomra egészen érthetetlen elfogultsággal egyszer csak azt mondja: olyan szép vagy! - olyankor én tudni szoktam, nincs szükségem még arra az egyetlen homályos tükörre sem.
Csak szerető emberek szerető szemeire van szükségem.
Olyan szép minden egyes barát szeme, mint megannyi aranyszínű ablak. Mint megannyi égő gyertya. Mint megannyi ragyogó lámpás. Mint megannyi kicsi, kristálytiszta tükör.

Ősz.

Az Ősz a legeslegkedvesebb évszakom. Tudom-tudom. Már milliószor elmondtam. Idén Svédországban találkoztam vele először. Láttam az erdőkben, a tavakon tükröződő hajnali fényekben, s egy hajó fedélzetén vagy a mólón, ahogy kifújta belőlem a maradék szomorúságot is a szél. Láttam a pirosra festett faházak függönytelen ablakainak párkányán esténként felkapcsolt lámpák fényében. Ott volt a vendéglátóink kedvességében, az éjfélig is elhúzódó beszélgetésekben egy-egy pohár bor mellett, az egymással megosztott történetekben, s abban is, hogy süthettem köszönetképpen egy tortát a konyhájukban.
Svédországban borongósak az őszök s végtelen hosszúságúak a telek. Ilyenkor születnek az új ötletek, az új dalok, versek, ebben a látszólagos semmittevésben, ebben a növekedéshez oly szükséges megpihenésben. 
A végigdolgozott nyár után jó volt messzire repülni, szépet látni, s most jó, nagyon jó újból belesimulni a hétköznapokba. Hiszen itt vagyok a legtöbbet, itt történnek az igazi csodák is: itthon, a konyhámban, az íróasztalnál, és leginkább bennem, itt legbelül.
Ha közben túl nagy lesz a szürkeség, ha mind korábban száll le az éjszaka: én is lámpást gyújtok, ahogy a svédektől tanultam.
Világítson minden ablak, legyen fényes minden tekintet, ne legyen mégse olyan sötét az éjszaka...

Útközben.

Ma úgy esett, hogy egyedül utazom Magyarországról Németországba. Otthonról haza. Vonattal. Útközben vagyok. Az utolsó kilométereket az erdőn át már lehetetlen ilyen későn tömegközlekedési eszközzel megtenni, várom hát a lassú sötétedésben, egy még nagyobb lassúsággal elfogyasztott kávé mellett, hogy értem jöjjön valaki.
Útitársaim s köztük jómagam sokszínűségére viszont, egy rossz szó, nem sok, annyi sem lehet. A következő személyek és személyiségek társaságában töltöttem a mai napomat: egy fiatal angol szerelmespár, egy enyhén ittas roma családapa, aki felváltva hol nótázott, hol nemlétező angol nyelvtudását csillogtatta, aztán később Bécsben leült velem szemben egy hangosan telefonáló nő, akinek így végül sokkal többet megtudhattam a magánéletéről, mint ahogy én azt valaha reméltem vagy szerettem volna, aztán egy kutya és a hozzá tartozó gazda, s végül egy iszonyúan ápolatlan, magában beszélő őrült. Miután a következő állomásnál jegy hiányában letessékelték a vonatról, egy két idősebb hölgyből s egy orrkarikás tinédzser lányból álló alkalmi társaság, kiknek fél füllel, akaratlanul kihallgatott értelmes, kedves társalgása órákon át magával ragadott, meghívott, hogy üljek át én is közéjük. Hamarabb is odaülhettem volna, mondták, hisz még ők is szenvedtek a szagtól, látványtól. De én elég élhetetlen vagyok s nem is akartam megbántani szegényt, hisz van baja így is épp elég, gondoltam, ezért nem ültem el a közeléből. Aztán még beszélgettünk egy ideig így négyesben, a két idősebb hölgy, az orrkarikás lány és én. Magamat fogalmam nincs, egy szóban minek nevezzem. Legbelül mindenki kortalan. Szép volt.
Jó utat, viszontlátásra, köszöntem el leszálláskor mosolyogva.
Jó utat, jó utat, köszöntek el útitársaim is mosolyogva. Jó szórakozást, tette hozzá az orrkarikás lány.
Még hallottam, ahogy hátam mögött egyikük megjegyezte: mennyi, mennyi színes találkozás!
Ahogy élünk, úgy utazunk, s ahogy utazunk, úgy élünk. Csak önmagunkat tudjuk adni, semmi mást. Mindenesetre, vannak ilyen napok. Nem teszünk semmi hőstettet, nem születnek tanulságos történetek. Nem marad meg belőlük más, csak néhány futó, véletlen találkozás...egy-egy ablakból megpillantott, tovarohanó állomás, peron, hideg kávé, végeláthatatlan várakozás mielőtt estére hazaérkezünk.