Útközben.

Ma úgy esett, hogy egyedül utazom Magyarországról Németországba. Otthonról haza. Vonattal. Útközben vagyok. Az utolsó kilométereket az erdőn át már lehetetlen ilyen későn tömegközlekedési eszközzel megtenni, várom hát a lassú sötétedésben, egy még nagyobb lassúsággal elfogyasztott kávé mellett, hogy értem jöjjön valaki.
Útitársaim s köztük jómagam sokszínűségére viszont, egy rossz szó, nem sok, annyi sem lehet. A következő személyek és személyiségek társaságában töltöttem a mai napomat: egy fiatal angol szerelmespár, egy enyhén ittas roma családapa, aki felváltva hol nótázott, hol nemlétező angol nyelvtudását csillogtatta, aztán később Bécsben leült velem szemben egy hangosan telefonáló nő, akinek így végül sokkal többet megtudhattam a magánéletéről, mint ahogy én azt valaha reméltem vagy szerettem volna, aztán egy kutya és a hozzá tartozó gazda, s végül egy iszonyúan ápolatlan, magában beszélő őrült. Miután a következő állomásnál jegy hiányában letessékelték a vonatról, egy két idősebb hölgyből s egy orrkarikás tinédzser lányból álló alkalmi társaság, kiknek fél füllel, akaratlanul kihallgatott értelmes, kedves társalgása órákon át magával ragadott, meghívott, hogy üljek át én is közéjük. Hamarabb is odaülhettem volna, mondták, hisz még ők is szenvedtek a szagtól, látványtól. De én elég élhetetlen vagyok s nem is akartam megbántani szegényt, hisz van baja így is épp elég, gondoltam, ezért nem ültem el a közeléből. Aztán még beszélgettünk egy ideig így négyesben, a két idősebb hölgy, az orrkarikás lány és én. Magamat fogalmam nincs, egy szóban minek nevezzem. Legbelül mindenki kortalan. Szép volt.
Jó utat, viszontlátásra, köszöntem el leszálláskor mosolyogva.
Jó utat, jó utat, köszöntek el útitársaim is mosolyogva. Jó szórakozást, tette hozzá az orrkarikás lány.
Még hallottam, ahogy hátam mögött egyikük megjegyezte: mennyi, mennyi színes találkozás!
Ahogy élünk, úgy utazunk, s ahogy utazunk, úgy élünk. Csak önmagunkat tudjuk adni, semmi mást. Mindenesetre, vannak ilyen napok. Nem teszünk semmi hőstettet, nem születnek tanulságos történetek. Nem marad meg belőlük más, csak néhány futó, véletlen találkozás...egy-egy ablakból megpillantott, tovarohanó állomás, peron, hideg kávé, végeláthatatlan várakozás mielőtt estére hazaérkezünk.