Az élet értelme.

Nemrég azt találtam válaszolni, gondolkodás nélkül egyébként, valakinek arra a kérdésére, hogy mi az élet értelme, hogy: a kapcsolat. Istennel, magammal, másokkal. Így utólag úgy gondolom, még a sorrend is stimmel. Így utólag még azt is gondolom, ez egy bölcs mondat, sokkal bölcsebb, mint amilyen én magam vagyok, vagy amilyennek esélyem van valaha is lenni. Mondhatom így is: nálam egy mérettel nagyobb. Ott van rá az egész életem, hogy belenőjek.

Új naplót kezdek. A régi, csodaszép, bőrkötésű, aranyozott szélű barnát, amit nagyjából egy éve kezdtem el írni, teleírtam, telesírtam. Egy napló a saját magammal való kapcsolatot segíti, ezért nem lehet másféle, csak olyan, mint amilyen én vagyok és amilyenné apránként válok. Engem nem zavar, hogy tele van firkával, félbeszakadt mondatokkal, hogy van benne kávé- és könnyfolton át minden, hogy vannak oldalak, amiket csak úgy áthúztam, hogy nem néz ki túl szépen, hisz én sem nézek ki túl szépen, így illünk is egymáshoz, a naplóm és én. Most újat kezdek, a borítója ennek is nagyon szép, a színe törtfehér, rajta aranyozott pöttyök. A régit akár el is dobhatnám, egyszer talán meg is teszem, hiszen nem tartozik a tartalma senki másra. Ha kidobom sem vész el, ha kitépem a lapjait sem vész el, mint ahogy az életem sem válik értelmetlenné csak attól, hogy lassan elmúlnak a napjai, s hogy egyszer én is meghalok. Ha csak kicsit is jobb emberré váltam, hogy írhattam bele, nem vész el. Ha csak kicsit is szebb a világ attól, hogy én is vagyok, nem élek hiába.

Csomagolok amúgy.  Utazunk. Egy 42x32x25 cm-es táskába kellene bepakoljak úgy öt napra való ruhát és mindent, amire még szükség lehet. Szögezzük le: a könyveimre szükségem van. Csak az a baj, hogy én mind a négyet, ami most érdekel, szeretném magammal vinni. De akkor nem fognak beférni a ruhák. De ha valamelyiket is itthon kellene hagynom - hiszen tudom-tudom, hogy öt nap alatt akkor sem fogok tudni ennyi könyvet kiolvasni, ha nem alszom, nem eszek, nem beszélek senkivel, nem nézek meg semmit -, az nekem olyan érzés, mintha el kellene döntenem, hogy a jobb kezemet vágják le, vagy a balt. Nem túlzok túlságosan túlzottan, sajnos. Help me. Segítsen valaki, ha csak egy kicsit is, de normálisabbnak lenni...